Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Az  embert  úgy  teremtették az  istenek, hogy  itt  a  földön pihenese nem  lehet emlékek  űzik  s  kerget  uj emlékeket mint  szélben  szálló  rőt  levél a  levelet. Ha  visszanéz  az  út  végén mikor  megáll, önképét  látja  meg  a  mul fátyolán,  maga csak muzsikál,csak muzsikál. az  életét,  mely  romba  rothadt régi  vár, melynek lábánál egy maga csak muzsikál ,csak  muzsikál. 

 Az este már az ajtónk előtt áll. némán merednek rám a vén falak, a zegzugokban hallgat a homály, az óra kettyenése elakadt.     A fal szeme, a tükör, néz merőn a harmatos éj puhán rálehelt, tündérlányok kedves népe jön és sző köröttem könnyű árnylepelt,   Halk álmok járnak. Egy-egy bútor zaj mint félálomban, halkan felsóhajt, s elalszik végre, minden elcsitul.   A sötét éj ölelve, lágyan rám hajol, csönd, álmodom s ujjam közül a toll a földre halkan , puhán kihull.

 Alattam zeng a szépségek világa sikoltó kéj s kin szörnyű kin hörög, csak én ülök fönn némán, szem lezárva a zajló élet s emberek fölött.   A vállamon lemondás ködpalástja és rejtenek mély, színtelen ködök az én világom szent, magány világa az árnyakon túl, tér, idő fölött.   S hiába vív a percek friss csatája a trónom gőggel, mozdulatlan állja örök homályban, tér s idő fölött.   De, jöhet messzi évek sok csodája én ott ülök csak fenn, szem lezárva a zajló élet s emberek fölött, reád várva