Úgy fáj---Wilhelem
Úgy fáj,fáj minden csontom ize pislogó órák dohos-szagát kergeti testemben, húszéves renyheség, sóhajában hosszan az elnyűtt létem. Úgy fáj,fáj minden porcikám ize forró sóhajt füstöl néma ajkam részeg percek terelgetik fájó lábam csúszós hidak régi korhadt peremén hogy rémület tükre lett az arcom, lankadó percek, most, már ólmosan repedező idők dohos-szagát űzik szívemben, húszéves bánatom kínján. A szerelem sem titok már előttem, nincsen, mi mentse kedvem e percben, bárgyú higgadt öntudattal fulladok volt-álmaim emlékeivel elballagok. Mozog, a föld még és tüzeket ápol fejemen, vihar verte virágos illatok, fürge, fiatalos ütemmel kergeti azt ahogy akkor,volt- csak az az út sehol. Mit őrzök, őrzi velem viharos álmom futnak a habon híd mellett a part felé, és villog fölöttem a víg nyárfalevele ugyanott megállok s elgondolkodom.[W.B.]