Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Megüti a fülem Lehelet könnyű nesz Mely alig hallható Lágy zsibongásba vesz.   Jég hideg véremben Valami fölébred, Valami megrebben Alá hulló kezem.   Ma gyönge, erőtlen S a lelkem holt beteg Szivárgó könnyekben Gyötrődve kesereg.   De már hessegetem Magamról lerázom S az éltető napot Megváltóként várom.   Hogy vigye el tőlem, Mi beteg törékeny, Tűz csókos sugarán Lángra gyűljön vérem   Rőt arany zománccal Vonja be az arcom S rózsát lopjon rája Míg pihegve alszom.

 Nem vallottam neki sohase szerelmet Szerelmes nótáim nagy titokba kelnek. El-elszállnak hozzá, hírt hozni felőle  Mit csinál gazdájuk van-e szeretője?   Szerelmes dalaim felhőtlen esten,  Imbolygó rajokban útjukra eresztem. Nem kell magyarázat, ismerik a házat Másfele szállani tán nem is tudnának.   Szerelmes nótáknak bezárt ajtó nincsen. Átbújnak kulcslyukon, ablakon, kilincsen. Végigsuhannak az ismerős szobákon. Ott alszik kit szeretek,szép,fehér ágyon.   Belecsimpaszkodnék nagy erős karjába, Meglesnem, hányat ver szíve dobbanása S csókolnám szüntelen, amíg alszik mélyen. Mosolyog álmában: "Hallja, ne izéljen"

  Milyen a gyermek zokogása, Ki azt, hogy fáj csak most tanulja El-el hallgat, majd rebeg újra És hull a könnye egy a másra..    Olyan vagyok! Nyöszörgő nóta Ahogy dalol falusi flóta, Mi kezdi bajjal s végzi jajal És sír annyi beteg zsivajjal.   Olyan vagyok. Akire várnak S nem ismeri az utakat, Mind megkérdi, kik arra járnak S ki megmutatná nem akad.   Olyan vagyok! hogy vágyom lenni S vagyok ma még csak senki,semmi.

 Utam csüggedt világon vitt keresztül Enyémek voltak a gondok, az árnyak Mit istenek sorsai bősöknek szántak lelkem nem birt megválni a kereszttol.   Itt állok fényes kapud előtt- Élet Fejemen e böjtök glóriája lángol Ó adj nekem a kelyhed mámorából Legyenek izzók a napok és az éjek.   Harsanjanak meg lakomás toroknak Bűvös csengésű arany trombitái Várjon menyegző, bíboros, királyi, Csókos szüretje dévaj asszonyoknak.   Mi hátra van még, dús gyönyörbe éljem, Borítson nászról elcsent ezer rózsa, Ugy lepjen meg a Stix öreg hajósa S evezzen át a hátsó partra velem.

  Megnyugodva Évek alatt feleszmél egy emlék keresem benne az ősi szeszélyt , hullámzik bennem minden egyben bár néha feszít egyre élesebben. Megismertem kéjes férfi ölelését melyek ritkán kiábrándítók lettek, vereségből néha nyereség ébred elzsibbadt szívem kis ketrecében. Érzelmes karok útvesztőjét lépem ismeretlen szenvedélyek lejtőjén, újult szível kéjjel menetelek veled estikéknek csilingelő nevetésében. Minden élet oszthatatlan, kérdéses, bennem te, benned én szendergek ami nem volt enyém az is érettem ébredezik, ha lépkedek melletted . [WILHELEM]

 Elsírtam minden könnyem, Már száraz a szemem. Nem búsíthat többé senki Nem fáj már semmi sem.   Már megtanultam látni Annyira józanul Rongyokba tépett hitem Nem ejthet már rabul!   Már nincsen vágyam többé Mi célja volna még ? Nem gyúlhat újra lángra Mi egyszer már kiég.   Unott közönnyel várom Holnap mi lesz velem S mit sorsnak hív az ember mit hozhat még nekem.

 Nélküled mint madár ősszel lelkem fázon megremeg, riasztgat és húz a mélység megmoccani sem merek.   Melletted mint napként lángolsz, s messze űződ a telet álmaidban ringatózom vánkosom a fellegek.

 Azt hittem minden elveszett Nincs boldogság a földön Minden reményem elhagyott Hogy szebb kor rám is jöjjön.   Azt hittem , hogy semmit sem ér Csak szenvedés az élet Sóvár lelkem hiába küzd Nyugalmat sohasem érhet.   Kihalt belőlem már a hit Magamban, s benned, Isten! Lézengő árnyék voltam én, Amelynek lelke nincsen.   Boldogságot, reményt, hitet Mit elveszettnek láttam Éjfél szemedben, kedvesem Én mindent megtaláltam.