A béke madara
T
udta, hogy Vera még nem szeretője az urának, de féltékenysége azt
súgta: az lesz!
Holnap, vagy egy hét múlva, - egy esős őszi nap borongós szomorúságában, vagy az utolsó felragyogó verőfény nyarat hazudásában, de az lesz. S mégsem tudott haragudni reá. Néha bement hozzá az irodába. Soha nem akkor, mikor az ura otthon volt. Hiszen remegett a simogató pillantásától, iszonyodott az átmelegedett hangjától, mert kivibrált belőlük az új érzése.
Éveken át ez a pillantás és ez a meleg hang jelentette neki az életet,- most is azt jelentette volna... De így, hogy már csak másoknak adva érzékelhette, mindig a halál felé terelte a gondolatait. Ezt nem birták az idegei. Még nem birták. Bár már eljutott a szeretetnek arra a magaslatára, ahol majdnem megszűnt az „én", de itt mindig visszatorpantótta a maga sajnálása.
Érezte, hogy már nem tudja lekötni Pétert.
És érezte azt is: egészen bizonyosan ez a leány lesz az utódja. Egyelőre talán még csak illegitim úton, hiszen ő maga még nem jutott el odáig, hogy urának kérés nélkül visszaadja a szabadságát. Azzal álltatgatta magát, hogy már csak a kisfiúk miatt ragaszkodik az együttéléshez,- de világos percekben jól látta: ez csak önámítás. Itt nincs szava a büszkeségnek. Köti a szerelem hét évének minden napja. Kötik a jó órák és kötik a rosszak. Az együtt átharcolt napok fáradtságai épen úgy ott éltek a felejthetetlen emlékek között, mint a vidámság korszakainak fénye. Annyira kizárólagosan egy férfié volt egész életében, hogy nélküle üresnek látszott volna a világ és nem tudta elképzelni, hogv egyedül kelljen járnia olyan utakon, ahol valamikor összefonódtak az ujjaik. Két elhatározás küzdött benne egymással. Meghalni... Itt hagyni mindent és úgy szabadítani meg magától a férfit, hogy épen ezáltal kösse örökre magához. Ezt tanácsolták a kétségbeesett napok, mikor a halál nyújtogatta feléje a karját.
De azután jött a másik tanács: Add vissza a szabadságát és menekülj ettől a folytonos szenvedéstől. Az erős életösztön tiltó hangja mindig visszaterelte a halál felé tapogatózót. S ilyen napokon ment át a leányhoz, hogy tiszta szemébe nézve vigasztalgassa magát: Minek? Hiszen még nem történt semmi.. .
Voltaképen soha nem is látott olvan jelenséget, ami azt bizonyította volna, hogy Verának is tetszik az ura. Kedves volt ez a leány és előzékeny, de soha nem volt udvarlást provokáló. Ha nem hitte volna olyan megmásíthatatlanul, hogy az ura vágyának nem lehet ellent állani, kételkednie kellett volna a leány vonzódásában.
De erre nem is gondolt. Lehetetlen Pétert nem szeretni, ha ő úgv akarja! Pétert szeretni kell! Végzetesen. — halálosan. És most. hogy eljutott ehhez a gondolathoz, úíra az iroda felé indult, hogv bizonyosságot szerezzen: Hátha még most sem jutottak el egészen a megértésig...
A lemenő nap sugárkévéjében ült a leány. Az irógép hallgatva állt előtte, mint egy megnémult rabszolga. Mestere nem vette észre a belépőt. Szőke feje mélyen haiolt a kisasztal fölébe. Irén mindig ura volt a féltékenységének. Soha nem tántorgott leskelődés, vagy hallgatózás szakadékáig. De most elcsitíthatatlan vágy sikoltott fel benne: Bizonyosságot! Életet, vagy halált
mi az, ami a leányt olyan világtól különválttá tette.
Bizonyosan levél . . . Talán Péter már nem ura a szavaknak és inkább megírja azt, ami a lelkében vívódik. Talán ez a levél dönti el hármójuk sorsát,— talán ez a pillanat az, mikor a leány is elindul a férfi elébe . . . Életében először halkult lappangóvá a járása, önérzetének utolsó fellobbanását kioltva odasíklott a leány mögé.
Vállán át rápillantott a levélre. S a boldog meglepetés majdnem kihajtotta torkán a sikoltást: Könnyek peregtek a leány szeméből, - de idegen férfiirásra Ismeretlen betűkből kiáradó érzések remegtették meg a vállát. Irén nem uralkodott tovább az örömén. Túláradt benne a mélységes hála. Nem elemezte: az Istennek tartozik-e ezzel az érzéssel, vagy Péternek. Most mindenesetre átöntötte a leányra.
A kicsi leányra, aki idegen férfiirás fölé hajolva sír . . . Anyasághoz hasonló melegség tárta ölelésre a karját. Puhán ölelte át a leány nyakát és maga felé fordította megrettenő arcát. = Miért sir, gyermekem? A leányt felzokogtatták a meleg szavak. Odaborult az asszony vállára és gátat engedett a szenvedésének. Tartózkodásának elkülönítő gyűrűje szétpattant. S nem az ügyvéd kisasszonyának tisztelete kényszerítette kézcsókra puha ajkát. A panaszkodásnak váratlanul elébe kinálkozó felszabadító lehetősége váltotta ki ezt a mozdulatot. Belecsókolt az asszony puha tenyerébe s csókja mellé odafolytak a könnyei is, a vigasztaló kézbe. Irén elfelejtette a sok keserves órát, melyet a leány idekerülése vezetett be az életébe. Anyáskodva hátrasimította előrezuhant haját. Szeretettel nézett a könnyei dacára is szép leányarcba. Nem engedte ki az öleléséből, hanem átvezette a maga szobájába. Vera vezettette magát, mintha ez lett volna a legtermészetesebb. Pedig még soha nem volt itt.
— nem hívták. De most újra érezte: jönnie kellett volna hívás nélkül. Be kellett volna könyörögnie magát ehhez az asszonyhoz, akinek riadt és kutató szeme úgy zavarta eddig. S az Irén szíve is egvre jobban átmelegedett. Most nem értette: miért is nem próbált eddig behatolni a leány bizalmába? Barátnőjévé tehette volna és megmutathatta volna a maga végzetes szerelmét is. Ez a leány hamarabb segíthetett volna rajta, mint a gvötrő féltékenvség. De most itt van! Szemtől-szembe állanak: ó, hányszor borzadt vissza ennek a szembeállásnak a végiggondolásától! És most mégis miiven könnyű a szíve! Hiszen a Vera remegő kezében idegen írású levél gyűrődik .. . Már a Recamier-heverőn ült a leány. S mellette ott ült az asszony is, aki eddig még a kézfogástól is visszariadt. Ujjai egyre több szeretettel simultak a szőke hajra. Mintha ki akarta volna becézni a szomorúságot, úgy kereste az utat a meginduló vallomás felé. Még nem beszéltek, de az érzések már ott jártak közöttük, mint egy finom motolla. Szövögették hídját a megkezdődött megértésnek. Az asszony keze most megpihent.
Hangja esdekelt és csalogatott:- Kis Vera. úgy beszéljen velem, mintha az édesanyjával beszélne. A leány felsírt. Hangosan, panaszosan. Kizúdult belőle a fájdalom:
— Ügy nem! .. . Jaj, csak úgy nem! .. . Hiszen az én anyám .. . A keserűség belefojtotta a szót. Elhallgatásában szörnyu dolgot vett eszre.
- Kicsi leányom, hát beszéljen úgy, ahogy még senkivel nem beszélt
.. . Nem szabad tovább magába fojtania ezt a szomorúságot .. . A leány száját elszántság dacosította. Megkapta az asszony kezét, hogy fájt. S a szoba alkonyatos árnyai közé besíklott alakot nyert szenvedése is.
— Az anya jó .. . Az anya szelíd .. . Szereti a gyermekét és a boldogságát kívánja .. . És .. . És az anya idősebb a gyermekénél. Irén döbbenten nézett a leányra. Betegség nyomait kereste a szemében. De csak mérhetetlen szomorúságot talált. S az elkezdett vallomás egészen kiszakadt:
— Ugy-e, természetes, hogy az anya idősebb legyen a gyermekénél? De az enyém nem az .. . Az én anyám nagyon sokkal fiatalabb nálam. Nem ismeri a gondot, nem ismeri az igazi munkát. Reggel felöltözik és elmegy sétálni ., . És . . . És el akarja venni tőlem azt, akit szeretek
.. . Most elrútult az arca, mert úgy sírt már, mint a kisgyermekek. Elengedte az érzéseit és felduzzadt arca, lepittyedt szája, megdagadt szeme egészen eltorzította. De Irénnek soha nem tetszett úgy, mint ebben a percben. Az anyaságáról megfelejtkezett nőre nem is gondolt most. Csak az simogatta a szívét: Vera szeret valakit .. . És nem akarja elvenni azt, akit én szeretek! Olyan testvéri vonzódás hajtotta a leányhoz, hogy már nem is tudott új mozdulatot találni ehhez az érzéshez. Gépiesen simogatta tovább a haját és sürgetni szerette volna ezt a jóleső vallomást. És Vera mondta tovább: Nálunk lakik. Mikor az élet így megnehezült, ki kellett adnunk az egyik szobát. Én nem akartam ezt. Sokáig nem akartam. S azután mégis ebből fakadt a boldogságom. Megszerettem Zoltánt. Ő is szeret engem. Nem félünk az élettől. Tudunk dolgozni és lemondani is tudunk. De most közénk állotr az, akinek segítenie kellett volna rajtunk.
Ó, régen látom én ezt! Jól láttam, hogy érette öltözött bakfisos ruhákba. Érette festette magát annyira, hogy szégyeltem vele kimenni az utcára. És .. . És mást is láttam . . . Néha még mosolyogtam is'... .; Kérem, ne tartson elvetemültnek, de a fiatalság fölénye kinevettette velem ezt az asszonyt, aki így elfelejtkezett a koráról s ezzel együtt az anyaságáról.
Azt hittem: ha meghallja Zoltántól, hogy engem szeret, mégis csak magához tér majd. Mert Zoltán megmondta neki, hogy engem szeret .. . Feleségül akar venni. Irén a maga zárt világában ilyen mélységeket nem is sejtett. Mintha furcsa, idegen bűnök jöttek volna közel hozzá. Egy megtébolyult kornak a bűnei, melyeket borzadva lát a rendes keretek között élő. Egészen eltávolodott a maga szomorúságától. Csak a leányon akart segíteni, mikor kérdezett: — És mit mondott az .. . az az asszony? A Vera arcát újra eltorzította a csúnya, gyermekes sírás. Felmutatta a levelet: — Azt írja Zoltán, hogy felmondott neki . .
. Rettenetes jelenet lehetett ez. Megtiltotta, hogy találkozzunk. Megtagadta a szülői beleegyezést . . . Zoltán nem bánja ezt sem .. . De én .. . Én úgy félek tőle Az asszony mindenről felejtkezve figyelt az előszoba felé. Az ura jól ismert lépései dobogtatták meg a szívét. Ügy rohant elébe, mint akj megoldást talált. Hangjából elröppent az elfogult szorongás, ami hónapok óta idegesítette a férfit.
A régi közlékenységgel nyúlt a keze után:
— Péter, ugy-e tudsz segíteni a kis Verán?
Ámulva nézett reá a férfi. Régen sejtette az asszonya megérzéseit, de nem tudta megváltani a gyötrődéstől. Az előtte viruló fiatalleány elkábította és lefojtotta benne a szeretet és józanság szavait. Sokszor vágyott volna elűzni a keserű;éget asszonya hűséges szeméből. De gyenge volt és agyonhajszolt már. Nem határozott semmit és gondolatban korántsem jutott el olyan messzire, mint az Irén féltékenysége elképzelte.
De azzal, hogy szabadjára engedte a vágyait, utat nyitott minden eshetőségnek. Most meglepte a felszabadult szemű asszony! Mennyire olyan, mint a régi, kedves, bízva-bízó leány volt! Egyszerre elébe .kerengett közös múltjuk. A mátkaságuk színes évei .. . A házasságuk közösen húzott igája, melyet néha felvirágozott utakon vezetett át a szerelem, hogy nem is érezték a terhét .. . Vera idegen volt közöttük, — és mégis ő volt a legfontosabb, hiszen segítséget kért számára az asszonya! Irén kivette a levelet a leány kezéből. Odatartotta az ura elébe. Megenyhült szívéből buzogott a magyarázó szó. Már nem is gondolt arra, hogy voltaképpen a maga boldogságáért harcol. S a Péter elkerengő gondolatait megfogta az „eset". Paragrafusokhoz szokott agya dolgozni kezdett. Fölényes mosolygása mutatta, hogy a megoldást nagyon hamar megtalálta.
— Egészen könnyű dolog. Az árvaszék majd elintézi .. . Mire észrevette, már az ő kezén is ott remegett a puha leányajak. Az a szíj. melyet annyiszor vágyott alázatos asszonyi csókra hódítani. Most úgy csókolta a kezét, mint egy gyermek . . . mintha a leánva volna .. . Irén ujjongva borult az ura vállára. Hónapok óta vágvott és elkerült kitörés volt ez. Most természetes volt és mindent kiegyenlítő. Idegen előtt talán még soha nem engedte ennyire szabadjára az érzéseit . . . De most kellett ez . . . Olyan iól esett ennyi szenvedés után .. . A leány nem tudta, hogy mit csináljon. Az igéret megvigasztalta. Szeretett volna rohanni Zoltánhoz, hogy megvigye ezt a hírt. De ezektől itt el kellene köszönnie Lopva feléjük fordult. Az asszony ragyogó szeme a férfi nézését kereste. De az végigsimított a homlokán s egy ösztönös, parányi mozdulattal arra fordult, ahol ő állt. Vera megindult. Köszönés nélkül suhant az ajtóig, nehogy elvigyen magával valamit, amit soha nem kívánt. A házaspárt csak a becsapódó ajtó eszméitette a távozására. Péter egészen utána fordult. A becsukott ajtón keresztül is látta elhaladni a leányt . . . Szép volt, üde volt, tavasz volt, — „ma" volt .. . És elengedte . . . El kellett engednie .. . Irén megérezte ezeket a gondolatokat is. összeszorult a szíve újra. Hát minden hiába?! Hát ezután már soha nem lehet nyugalmas órája? Hát ez is elvihet valamit örökre, aki mindent itt akart hagyni? Hiszen akkor új szenvedés kezdődött most! És ennek soha nem lesz vége! , Gyötrődve fonódtak össze ujjai. Elkínzottan nézett széjjel, hogy belekapaszkodhassék valamibe, ami vigasztalást adhat. Csak legalább a kis Peti jönne már haza! . . . De most nem jön senki . . . Csak ketten maradtak és közöttük harmadiknak ez a rettenetes hallgatás .. . A Péter kezében megzizzent valami. Irénben megvonaglott minden ideg. Vájjon mi lesz az első szava?
Tompán kongott a férfihang:
— Ez a levél meg itt maradt .. . Irén utánakapott. Kisimította. Jól megnézte az írást: Határozott vonások. Ez az ember megtartja azt, ami az övé! Megkönnyebbülten tette le az asztalra:
— Nem baj. Hiszen most úgy is találkoznak.. És segítesz nekik, ugy-e Péter? A férfi hallgatott. Az asszony még egyszer összeszedte minden erejét. A szerelmes asszony határtalan bizalmával simult hozzá:
— Megígérted neki, Péter. És te nem lehetsz szószegő .. . Mintha oreonabúgás zendült volna .. . Templom misztikus mélyéből nászmenet indul kifelé .. . S egy leány éppen ilyen határtalan bizalommal simul a férfihez, aki Isten előtt adta szavát, hogy kitart mellette egy életen át .. . S a Péter karja ölelésre nyílott. Belenézett az asszony szemébe: — Mindent meg akarok tartani, amit Ígértem. Az Irén lelkében is felbúgott az orgona. Zengett az eskü. Lehunyt pillái alól könnyek szivárogtak. Remegő ajka szavakat tördelt:
— Tudom, hogy .. . hogy nem mindig könnyű megtartani az adott szót ... De én itt vagyok melletted, Péter .. . Szeretlek, édes... És. .''. És én segíteni szeretnék rajtad! A férfi lehajolt. Felcsókolta az asszony könnyeit. Egyre szorosabbá váló ölelésükben megtalálták a legelső nap áhítatát.
Holnap, vagy egy hét múlva, - egy esős őszi nap borongós szomorúságában, vagy az utolsó felragyogó verőfény nyarat hazudásában, de az lesz. S mégsem tudott haragudni reá. Néha bement hozzá az irodába. Soha nem akkor, mikor az ura otthon volt. Hiszen remegett a simogató pillantásától, iszonyodott az átmelegedett hangjától, mert kivibrált belőlük az új érzése.
Éveken át ez a pillantás és ez a meleg hang jelentette neki az életet,- most is azt jelentette volna... De így, hogy már csak másoknak adva érzékelhette, mindig a halál felé terelte a gondolatait. Ezt nem birták az idegei. Még nem birták. Bár már eljutott a szeretetnek arra a magaslatára, ahol majdnem megszűnt az „én", de itt mindig visszatorpantótta a maga sajnálása.
Érezte, hogy már nem tudja lekötni Pétert.
És érezte azt is: egészen bizonyosan ez a leány lesz az utódja. Egyelőre talán még csak illegitim úton, hiszen ő maga még nem jutott el odáig, hogy urának kérés nélkül visszaadja a szabadságát. Azzal álltatgatta magát, hogy már csak a kisfiúk miatt ragaszkodik az együttéléshez,- de világos percekben jól látta: ez csak önámítás. Itt nincs szava a büszkeségnek. Köti a szerelem hét évének minden napja. Kötik a jó órák és kötik a rosszak. Az együtt átharcolt napok fáradtságai épen úgy ott éltek a felejthetetlen emlékek között, mint a vidámság korszakainak fénye. Annyira kizárólagosan egy férfié volt egész életében, hogy nélküle üresnek látszott volna a világ és nem tudta elképzelni, hogv egyedül kelljen járnia olyan utakon, ahol valamikor összefonódtak az ujjaik. Két elhatározás küzdött benne egymással. Meghalni... Itt hagyni mindent és úgy szabadítani meg magától a férfit, hogy épen ezáltal kösse örökre magához. Ezt tanácsolták a kétségbeesett napok, mikor a halál nyújtogatta feléje a karját.
De azután jött a másik tanács: Add vissza a szabadságát és menekülj ettől a folytonos szenvedéstől. Az erős életösztön tiltó hangja mindig visszaterelte a halál felé tapogatózót. S ilyen napokon ment át a leányhoz, hogy tiszta szemébe nézve vigasztalgassa magát: Minek? Hiszen még nem történt semmi.. .
Voltaképen soha nem is látott olvan jelenséget, ami azt bizonyította volna, hogy Verának is tetszik az ura. Kedves volt ez a leány és előzékeny, de soha nem volt udvarlást provokáló. Ha nem hitte volna olyan megmásíthatatlanul, hogy az ura vágyának nem lehet ellent állani, kételkednie kellett volna a leány vonzódásában.
De erre nem is gondolt. Lehetetlen Pétert nem szeretni, ha ő úgv akarja! Pétert szeretni kell! Végzetesen. — halálosan. És most. hogy eljutott ehhez a gondolathoz, úíra az iroda felé indult, hogv bizonyosságot szerezzen: Hátha még most sem jutottak el egészen a megértésig...
A lemenő nap sugárkévéjében ült a leány. Az irógép hallgatva állt előtte, mint egy megnémult rabszolga. Mestere nem vette észre a belépőt. Szőke feje mélyen haiolt a kisasztal fölébe. Irén mindig ura volt a féltékenységének. Soha nem tántorgott leskelődés, vagy hallgatózás szakadékáig. De most elcsitíthatatlan vágy sikoltott fel benne: Bizonyosságot! Életet, vagy halált
mi az, ami a leányt olyan világtól különválttá tette.
Bizonyosan levél . . . Talán Péter már nem ura a szavaknak és inkább megírja azt, ami a lelkében vívódik. Talán ez a levél dönti el hármójuk sorsát,— talán ez a pillanat az, mikor a leány is elindul a férfi elébe . . . Életében először halkult lappangóvá a járása, önérzetének utolsó fellobbanását kioltva odasíklott a leány mögé.
Vállán át rápillantott a levélre. S a boldog meglepetés majdnem kihajtotta torkán a sikoltást: Könnyek peregtek a leány szeméből, - de idegen férfiirásra Ismeretlen betűkből kiáradó érzések remegtették meg a vállát. Irén nem uralkodott tovább az örömén. Túláradt benne a mélységes hála. Nem elemezte: az Istennek tartozik-e ezzel az érzéssel, vagy Péternek. Most mindenesetre átöntötte a leányra.
A kicsi leányra, aki idegen férfiirás fölé hajolva sír . . . Anyasághoz hasonló melegség tárta ölelésre a karját. Puhán ölelte át a leány nyakát és maga felé fordította megrettenő arcát. = Miért sir, gyermekem? A leányt felzokogtatták a meleg szavak. Odaborult az asszony vállára és gátat engedett a szenvedésének. Tartózkodásának elkülönítő gyűrűje szétpattant. S nem az ügyvéd kisasszonyának tisztelete kényszerítette kézcsókra puha ajkát. A panaszkodásnak váratlanul elébe kinálkozó felszabadító lehetősége váltotta ki ezt a mozdulatot. Belecsókolt az asszony puha tenyerébe s csókja mellé odafolytak a könnyei is, a vigasztaló kézbe. Irén elfelejtette a sok keserves órát, melyet a leány idekerülése vezetett be az életébe. Anyáskodva hátrasimította előrezuhant haját. Szeretettel nézett a könnyei dacára is szép leányarcba. Nem engedte ki az öleléséből, hanem átvezette a maga szobájába. Vera vezettette magát, mintha ez lett volna a legtermészetesebb. Pedig még soha nem volt itt.
— nem hívták. De most újra érezte: jönnie kellett volna hívás nélkül. Be kellett volna könyörögnie magát ehhez az asszonyhoz, akinek riadt és kutató szeme úgy zavarta eddig. S az Irén szíve is egvre jobban átmelegedett. Most nem értette: miért is nem próbált eddig behatolni a leány bizalmába? Barátnőjévé tehette volna és megmutathatta volna a maga végzetes szerelmét is. Ez a leány hamarabb segíthetett volna rajta, mint a gvötrő féltékenvség. De most itt van! Szemtől-szembe állanak: ó, hányszor borzadt vissza ennek a szembeállásnak a végiggondolásától! És most mégis miiven könnyű a szíve! Hiszen a Vera remegő kezében idegen írású levél gyűrődik .. . Már a Recamier-heverőn ült a leány. S mellette ott ült az asszony is, aki eddig még a kézfogástól is visszariadt. Ujjai egyre több szeretettel simultak a szőke hajra. Mintha ki akarta volna becézni a szomorúságot, úgy kereste az utat a meginduló vallomás felé. Még nem beszéltek, de az érzések már ott jártak közöttük, mint egy finom motolla. Szövögették hídját a megkezdődött megértésnek. Az asszony keze most megpihent.
Hangja esdekelt és csalogatott:- Kis Vera. úgy beszéljen velem, mintha az édesanyjával beszélne. A leány felsírt. Hangosan, panaszosan. Kizúdult belőle a fájdalom:
— Ügy nem! .. . Jaj, csak úgy nem! .. . Hiszen az én anyám .. . A keserűség belefojtotta a szót. Elhallgatásában szörnyu dolgot vett eszre.
- Kicsi leányom, hát beszéljen úgy, ahogy még senkivel nem beszélt
.. . Nem szabad tovább magába fojtania ezt a szomorúságot .. . A leány száját elszántság dacosította. Megkapta az asszony kezét, hogy fájt. S a szoba alkonyatos árnyai közé besíklott alakot nyert szenvedése is.
— Az anya jó .. . Az anya szelíd .. . Szereti a gyermekét és a boldogságát kívánja .. . És .. . És az anya idősebb a gyermekénél. Irén döbbenten nézett a leányra. Betegség nyomait kereste a szemében. De csak mérhetetlen szomorúságot talált. S az elkezdett vallomás egészen kiszakadt:
— Ugy-e, természetes, hogy az anya idősebb legyen a gyermekénél? De az enyém nem az .. . Az én anyám nagyon sokkal fiatalabb nálam. Nem ismeri a gondot, nem ismeri az igazi munkát. Reggel felöltözik és elmegy sétálni ., . És . . . És el akarja venni tőlem azt, akit szeretek
.. . Most elrútult az arca, mert úgy sírt már, mint a kisgyermekek. Elengedte az érzéseit és felduzzadt arca, lepittyedt szája, megdagadt szeme egészen eltorzította. De Irénnek soha nem tetszett úgy, mint ebben a percben. Az anyaságáról megfelejtkezett nőre nem is gondolt most. Csak az simogatta a szívét: Vera szeret valakit .. . És nem akarja elvenni azt, akit én szeretek! Olyan testvéri vonzódás hajtotta a leányhoz, hogy már nem is tudott új mozdulatot találni ehhez az érzéshez. Gépiesen simogatta tovább a haját és sürgetni szerette volna ezt a jóleső vallomást. És Vera mondta tovább: Nálunk lakik. Mikor az élet így megnehezült, ki kellett adnunk az egyik szobát. Én nem akartam ezt. Sokáig nem akartam. S azután mégis ebből fakadt a boldogságom. Megszerettem Zoltánt. Ő is szeret engem. Nem félünk az élettől. Tudunk dolgozni és lemondani is tudunk. De most közénk állotr az, akinek segítenie kellett volna rajtunk.
Ó, régen látom én ezt! Jól láttam, hogy érette öltözött bakfisos ruhákba. Érette festette magát annyira, hogy szégyeltem vele kimenni az utcára. És .. . És mást is láttam . . . Néha még mosolyogtam is'... .; Kérem, ne tartson elvetemültnek, de a fiatalság fölénye kinevettette velem ezt az asszonyt, aki így elfelejtkezett a koráról s ezzel együtt az anyaságáról.
Azt hittem: ha meghallja Zoltántól, hogy engem szeret, mégis csak magához tér majd. Mert Zoltán megmondta neki, hogy engem szeret .. . Feleségül akar venni. Irén a maga zárt világában ilyen mélységeket nem is sejtett. Mintha furcsa, idegen bűnök jöttek volna közel hozzá. Egy megtébolyult kornak a bűnei, melyeket borzadva lát a rendes keretek között élő. Egészen eltávolodott a maga szomorúságától. Csak a leányon akart segíteni, mikor kérdezett: — És mit mondott az .. . az az asszony? A Vera arcát újra eltorzította a csúnya, gyermekes sírás. Felmutatta a levelet: — Azt írja Zoltán, hogy felmondott neki . .
. Rettenetes jelenet lehetett ez. Megtiltotta, hogy találkozzunk. Megtagadta a szülői beleegyezést . . . Zoltán nem bánja ezt sem .. . De én .. . Én úgy félek tőle Az asszony mindenről felejtkezve figyelt az előszoba felé. Az ura jól ismert lépései dobogtatták meg a szívét. Ügy rohant elébe, mint akj megoldást talált. Hangjából elröppent az elfogult szorongás, ami hónapok óta idegesítette a férfit.
A régi közlékenységgel nyúlt a keze után:
— Péter, ugy-e tudsz segíteni a kis Verán?
Ámulva nézett reá a férfi. Régen sejtette az asszonya megérzéseit, de nem tudta megváltani a gyötrődéstől. Az előtte viruló fiatalleány elkábította és lefojtotta benne a szeretet és józanság szavait. Sokszor vágyott volna elűzni a keserű;éget asszonya hűséges szeméből. De gyenge volt és agyonhajszolt már. Nem határozott semmit és gondolatban korántsem jutott el olyan messzire, mint az Irén féltékenysége elképzelte.
De azzal, hogy szabadjára engedte a vágyait, utat nyitott minden eshetőségnek. Most meglepte a felszabadult szemű asszony! Mennyire olyan, mint a régi, kedves, bízva-bízó leány volt! Egyszerre elébe .kerengett közös múltjuk. A mátkaságuk színes évei .. . A házasságuk közösen húzott igája, melyet néha felvirágozott utakon vezetett át a szerelem, hogy nem is érezték a terhét .. . Vera idegen volt közöttük, — és mégis ő volt a legfontosabb, hiszen segítséget kért számára az asszonya! Irén kivette a levelet a leány kezéből. Odatartotta az ura elébe. Megenyhült szívéből buzogott a magyarázó szó. Már nem is gondolt arra, hogy voltaképpen a maga boldogságáért harcol. S a Péter elkerengő gondolatait megfogta az „eset". Paragrafusokhoz szokott agya dolgozni kezdett. Fölényes mosolygása mutatta, hogy a megoldást nagyon hamar megtalálta.
— Egészen könnyű dolog. Az árvaszék majd elintézi .. . Mire észrevette, már az ő kezén is ott remegett a puha leányajak. Az a szíj. melyet annyiszor vágyott alázatos asszonyi csókra hódítani. Most úgy csókolta a kezét, mint egy gyermek . . . mintha a leánva volna .. . Irén ujjongva borult az ura vállára. Hónapok óta vágvott és elkerült kitörés volt ez. Most természetes volt és mindent kiegyenlítő. Idegen előtt talán még soha nem engedte ennyire szabadjára az érzéseit . . . De most kellett ez . . . Olyan iól esett ennyi szenvedés után .. . A leány nem tudta, hogy mit csináljon. Az igéret megvigasztalta. Szeretett volna rohanni Zoltánhoz, hogy megvigye ezt a hírt. De ezektől itt el kellene köszönnie Lopva feléjük fordult. Az asszony ragyogó szeme a férfi nézését kereste. De az végigsimított a homlokán s egy ösztönös, parányi mozdulattal arra fordult, ahol ő állt. Vera megindult. Köszönés nélkül suhant az ajtóig, nehogy elvigyen magával valamit, amit soha nem kívánt. A házaspárt csak a becsapódó ajtó eszméitette a távozására. Péter egészen utána fordult. A becsukott ajtón keresztül is látta elhaladni a leányt . . . Szép volt, üde volt, tavasz volt, — „ma" volt .. . És elengedte . . . El kellett engednie .. . Irén megérezte ezeket a gondolatokat is. összeszorult a szíve újra. Hát minden hiába?! Hát ezután már soha nem lehet nyugalmas órája? Hát ez is elvihet valamit örökre, aki mindent itt akart hagyni? Hiszen akkor új szenvedés kezdődött most! És ennek soha nem lesz vége! , Gyötrődve fonódtak össze ujjai. Elkínzottan nézett széjjel, hogy belekapaszkodhassék valamibe, ami vigasztalást adhat. Csak legalább a kis Peti jönne már haza! . . . De most nem jön senki . . . Csak ketten maradtak és közöttük harmadiknak ez a rettenetes hallgatás .. . A Péter kezében megzizzent valami. Irénben megvonaglott minden ideg. Vájjon mi lesz az első szava?
Tompán kongott a férfihang:
— Ez a levél meg itt maradt .. . Irén utánakapott. Kisimította. Jól megnézte az írást: Határozott vonások. Ez az ember megtartja azt, ami az övé! Megkönnyebbülten tette le az asztalra:
— Nem baj. Hiszen most úgy is találkoznak.. És segítesz nekik, ugy-e Péter? A férfi hallgatott. Az asszony még egyszer összeszedte minden erejét. A szerelmes asszony határtalan bizalmával simult hozzá:
— Megígérted neki, Péter. És te nem lehetsz szószegő .. . Mintha oreonabúgás zendült volna .. . Templom misztikus mélyéből nászmenet indul kifelé .. . S egy leány éppen ilyen határtalan bizalommal simul a férfihez, aki Isten előtt adta szavát, hogy kitart mellette egy életen át .. . S a Péter karja ölelésre nyílott. Belenézett az asszony szemébe: — Mindent meg akarok tartani, amit Ígértem. Az Irén lelkében is felbúgott az orgona. Zengett az eskü. Lehunyt pillái alól könnyek szivárogtak. Remegő ajka szavakat tördelt:
— Tudom, hogy .. . hogy nem mindig könnyű megtartani az adott szót ... De én itt vagyok melletted, Péter .. . Szeretlek, édes... És. .''. És én segíteni szeretnék rajtad! A férfi lehajolt. Felcsókolta az asszony könnyeit. Egyre szorosabbá váló ölelésükben megtalálták a legelső nap áhítatát.
Megjegyzések