Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Keserű lett ma máskor oly édes kenyerem s ha egy-egy balga, ringó rím eszembe ötlött nem tudtam semmit írni, csak vettem a felöltőt és kóborlók s a lelkem sír a tenyeremen.   Oly furcsa is az élet, eldadogom ezerszer LA furcsa elmúlás is sajgón eszembe vág most és hogy nem élni egyszer, milyen furcsa lesz, milyen egyszerűen szép, mikor lehull a mez felülről nézem ezt a forgófüstű települést.   S ez itt hagyott írások sem lesznek akkor, élet csak friss virágú erdő lába tövére hullt lombok sírása, könnyű amarilla szagú s majd egy kései vándor finom orrába téved.   Lassan sötétedik már és fázósra hűlök fényes sikátorokban. S akkor egyszerre oldalt meglátok egy férfit. És frissen csattogó dalt szeretnék írni  s vígan búg egyre száz autótülök.   Oldalt kacsint rám s szép, fehér nyakán kis érem himbálózik, fityeg, kissé szégyenkezően, s én vele nyargalok már derűs, nagy, kék mezőn.  Pár lépésről kitartón fél óráig kísér l.                     . Pár lépésről kitartón fél óráig kísér engem.  

 Mi sem változtat dolgainkon, marad minden annak, ami a csend nő csak. A csend, már nem kell nem kell mindent elmondani.   Ott benn a vad tenger morajlás mind kisebb hullámot kavar, hovatovább értelmét veszti panasz, vívódás, zűrzavar.   A titkokról a véres lepelt nem tépi le ököl s beszéd ideje jöttén önmagától foszlik minden az űrbe szét.   Mi sem változtat dolgainkon A csend nő csak. A csend,A csend És el nem mondott életünkbe lélekharangként belecseng.                            

 A Vers mögött, a rím mögött ott él az árva lélek és sír és jajgat és hörög vak partjain a mélynek A lélek, amely fáj, feszül, és mégse, mégse üdvözül mert így szól az ítélet.   A Vers mögött, a rím mögött ott reszket, zúg az élet sorsod, mi messzi hömpölyög hogy be sohase érjed. Végzeted, mi arcodba-csap s mire eszmélnél, elszalad a rád csúfoló Végzet.   A Vers mögött, a rím mögött nem vagy te fény, csak árnyék Csontváz vagy, ami megzörög de testté úgy se vált még Nem lett vér, nem hús, se izom csak szó maradt, szó, rím bizony Örök, riasztó árnykép.   Mégis: a Vers megöl, kifoszt velőt kíván és vért, pirost és tép, mint sohse fájt még S tudom, ha lezúdulna most öklöm vakon a Vers felé nem, nem találna papirost én magamra találnék.             .  

 Tavasz, tavasz bizony Régen várt és meleg, Cseresznyefánkon túláradó örömben A fecske csicsereg.   Lenn a patakban a liba, Idehallik, szárnyaival a vizet veri Az ég, ez az óriási emlő, Minden gyermekét édes levegőtejjel eteti.   Virágba a bimbó Csoda hamar fakad, S a reggeli lepkeszerelem egészen betelve egy nap alatt, Kéjben kimúl, mielőtt még az éj leszakad.     Szorongó szívekből im,hirtelenül kirepül a gond S elszáll, mint nagy sötét pillangó Ki bánja ? Bizony csak a bolond.   O, áldott az Isten, hogy e tavaszomban Hallhatom újra a dongó-dünnyögést s nézhetem a fényáradásos határban A növő vetést!..          

 A zenekar is más hangnemben hozza most ki az ősi dalt tompán mollokban bugyborékol mi harsány dúrokban rivallt.   A robbanásig fűtött tempó lazul, lecsendesül, szelel az áradó oboa-szólót most már a cselló játssza el.   A scherzo-tétel megfontoltabb az adagio szélesebb, s valahogyan mélyebbről ri fel s takartabb a százféle seb.   Hangom, mint szökőkútnak pajzán gyöngye, ha sima tóba hull, tenorból baritonná mélyül titkosan, láthatatlanul.   Minden mintha üvegburából s nagyon messziről szólna, egy oktávval mélyebbről ágál élet s halálnak szólama.