Én hangtalanul kiáltottam neved, ujjongva ,átkozottan, önfeledten s a szélben szálltak alig röpkén apró szavak.mik megrekedtek. Szemem lehunyva is tüzes láng, bíborba boruló aggdalommal, lehet mint felhő rád borulnak s majd csillagként forrósítanak. Neked kitártam a csodák várát, terítettem oltárra csipkés terítőt, mondd mit ér a bíboros pompa ha sötétség szállt a homlokodra. Álmaim kincse halomba tetőzve, hajnalonként mind csak az enyém, arcodon ráncokba futnak percek, és minden lihegésem csak a tiéd. Forró éjszakán fényben osszesve szívemen suhogó szél kering, lehűtött testem alig érzékelné mekkora csapdába esett lelkem. Hangom hangosabbra szárnyra kel tapogatna helyet a régi ölelésnek de ahogy karom köréd övezném eltűnne a néma bús könyörgésem.
Bejegyzések
A Napsugár átbujkált a foszlott függönyökön. Keltegetően siklott az alvók arcára. A tanítónőn végigrándult az ébredés. Felült. A lyukas piros paplan alig kapott más formát vézna teste megmozdulása nyomán. Kinyújtott nyakkal kémlelt át a szobán a másik ágyat befogadó sarokba. Ott még ütemre emelkedett alvó ura lélegzésétől a másik keshedt paplan. Az öregember apostoli arcán hófehér szakáll keretében mosolygott a gyermekes száj. A feleség kibújó lába a cipőt kereste. Egyik szikár kezével az agyonfoltozott hálóinge cakkos szegélyét fogta össze a mellén. Másik kezével visszaszorította a légcsövében bujkáló köhögést. Fakó arca megszínesedett az erőlködéstől. A napsugár rásimult őszülő hajára s egy pillanatra olyannak mutatta, mintha iskolába készülő, fejletlen kisleány lenne. De a fény továbbsuhanása magával vitte ezt a csalóka képet. Az ágy szélén csak a megtört öregasszony maradt, ki felkészült az új, robotos napra. Tűzrakás... Tejmelegítés... Asztalterítés... Közben félő pillantások
Csak egyszer
Csak egyszer lennék szabad lazítanám el magam, csak egyszer emelném karjaim, körbe ölelve a hajnalt, a távoli ég alatt. Csak egyszer lebegnék lazán a ködös sötét ég alatt , tele torokkal kiáltanám az időnek kusza morajlásában; fenn maradtam. S ha szótlan csókok hullnak, az eltévedt idő arcáról nem keresném hol vannak, csak kábán valóra váljanak, s ne hadakozzanak. S a mosoly mi húzódik arcomra, csókokkal átfogott karok, s ölelik szívem bódultságát szín nélküli álmomban tarkán s a szélben ringatóznak. Csak egyszer tudnék kiáltani, félholtra vergődve bódultan, s szomjas csókokkal szabadultan, sorsomon elmerengeni sápadtan és nem védeném magam.[W.B.]
Téli rege
Oly ködös már az esti alkony, s gyűrött sötétkék felhőkön ahol örökös bús éjjeli takarodón szellőcske sepri táncát a sóhajon. Csend van ,bágyadt remények, csak a varjak károgása csörgő s a lengedező pucér akácágról lepereg az első fagyos apró dér. S mint sugarakban a kis köd, szét oszol az árnyak sötétjén remegő bíboros derengésben rá feszülnek vacogó leheletek. Cudar szelek dörgő zenéjére illanó fénycsóvák kergetőznek, kacéran viharverten megrendülve hullatják könnyeiket jég verten.