A Napsugár átbujkált a foszlott függönyökön. Keltegetően siklott az alvók arcára.
A tanítónőn végigrándult az ébredés. Felült. A lyukas piros paplan alig kapott más formát vézna teste megmozdulása nyomán. Kinyújtott nyakkal kémlelt át a szobán a másik ágyat befogadó sarokba. Ott még ütemre emelkedett alvó ura lélegzésétől a másik keshedt paplan.
Az öregember apostoli arcán hófehér szakáll keretében mosolygott a gyermekes száj. A feleség kibújó lába a cipőt kereste. Egyik szikár kezével az agyonfoltozott hálóinge cakkos szegélyét fogta össze a mellén. Másik kezével visszaszorította a légcsövében bujkáló köhögést.
Fakó arca megszínesedett az erőlködéstől. A napsugár rásimult őszülő hajára s egy pillanatra olyannak mutatta, mintha iskolába készülő, fejletlen kisleány lenne. De a fény továbbsuhanása magával vitte ezt a csalóka képet.
Az ágy szélén csak a megtört öregasszony maradt, ki felkészült az új, robotos napra. Tűzrakás... Tejmelegítés... Asztalterítés... Közben félő pillantások röpködtek az alvóig. Jaj csak fel ne ébredne!... Olyan jó így látni, amilyen volt — és olyan szörnyű, mikor az ébredéssel vigyorgássá torzul az a mosolygás!
Összerezzent: a lakást adó parasztgazda öblös hangja végigzendült a házon:
- Mozogj hát hé! Mások már rég kint vannak.
... Elfojtott suttogás csitította volna. De annál erősebben harsant a felelet:
- Bánom is én! Ha én felkelhetek, felkelhetnek ők is! Asszonyi könyörgés mégis csak halkabbra szelídítette a hangját. De már későn. A kiabálás visszaszólította az ébrenlétben az alvót. A tanítónő nem mert odanézni s mégis látta a változást: A szendergő arcról eltűnt a megbékéltség. Hülye vigyorgás szántódott a mosolygás medrébe. Mohóság ragyogott a bámész szemekből.
- Hazajött? Az elforduló asszony belezokogott a tenyerébe. Nyomkodta a remegő ajkát, hogy ki ne törjön belőle a sikoltás. De az mégis utat vágott magának a elfojtott köhögéssel együtt. A felülő férfi két ökle egyszerre sújtott a lábán duzzadó párnára. Csattogtak a szapora ütések. Mind az asszony szívét érte. - Na, meghűltél! Most aztán örülhet a szegény fiú a beteg anyjának! Legalább máig vigyáztál volna! De hát te nem sokat törődsz vele! A szavak átjárták az anya szívét. Áthasogatták sebzett lelkét, mely soha nem gyógyulhatott egy éjszakánál hosszabb ideig. Kisikoltott belőle a megkínzottsága:
- Én édes istenem! - Ezt tudod... De hát a reggeli? Mi lesz reggelire? — Kész a kávé, lelkem... Ágyban iszod meg
Sebbel-lobbal iparkodott kifelé az ágyból a tanító. Jól táplált testén megfeszült a hirtelen felrántott nadrág.
— Csak nem fogadom ágyban, hogy megijedjen... Annyit csak megtehetek, hogy felöltözve várom! Már a tükör előtt kefélgette ezüstös haját. A göndörség mindig újra felgöndörödött a fésű nyomán s néha félórát is eltöltött a kisimogatásával.
Az asszony ennek is örült, - csak hadd teljék az idő Sebbel-lobbal iparkodott kifelé az ágyból a tanító. Jól táplált testén megfeszült a hirtelen felrántott nadrág.
Az esküvői kosztüm hol van?
Elovetted az esküvői kosztümomet-kerdi a tanito?-most már mérgesebben
— Talán kár ma felvenni,- - olyan sokat hordtad mostanában, lelkem...
- Ugyan Teri... Ha még ma sem veszem fel, hát mire tartogattam? Tán a tanfelügyelő tiszteletére? Vagy az esperesére?
Hej, Teri, Teri,- neked mindenki előbbvaló az egyetlen fiadnál! Felelet helyett az asszony magasra tartotta a kifényesedett kabátot. Arcának lefelé futó redői között cikk-cakkozva gördült alá a könny. A kövér ember beledugta karját a kabátba. Próbálta összegombolni a hasán. De már a legelső gomb megpattant, mintha figyelmeztetni akarná, hogy ne is kísérletezzék tovább. Meghajoltan bújt a gomb után az asszony. De már nem volt elég rugalmas a teste, — bizony, meglökte kissé az asztalt. A gőzölgő tej kilöttyent a színes abroszra.
— Itt van ni! Most már meg az abroszt piszkoltad be! Teríts hamar másikat, így nem fogadhatjuk a fiút! A felbukkanó asszonyi arc most merev volt.
— Hagyd csak, Ferenc... Ráérek tisztát tenni...
— Ráérsz, ráérsz... Te mindenre ráérsz! Furcsa, mikor egy anya így elidegenedik a saját szülöttétől! Bezzeg, mikor vakációra vártad, háromszor is megterítettél volna egymásután! Hogy sütöttél-főztél, — azt sem tudtad, mit adj elébe! Vakáció?... A tanítói lakás tágas szobáit látta most az anya. Az ünnepi készülődés parancsolgatott a házban és megszépített mindent. A bútorok vetélkedve tükrözték vissza a fehér abrosz ragyogását. Az alpakka-evőkészlet kölcsönkérte az ezüst csillogását. A sülő kalács beküldte az illatát... És jött a fiú! Az egyetlen! A drága! Arcát kicsit beesett a tanulás. De mégis friss volt és hangos, meleg és boldog! Hangja betöltötte az anya szívét csodamuzsikával. Míg a jóízű evését nézték, a szülők elfelejtkeztek minden másról, összetévedő kezük egymásban is a fiút simogatta, összevillanó nézésük a fiú képét látta a másik ragyogó szemében. Az anya felnyögött.
Minden nap nehéz, — de a mai talán még a többinél is nehezebb lesz! Megsimogatta a férfi ezüstös haját.
-kihűl a tej, lelkem... Jó lenne, ha megreggeliznél... A tanító szája már járt, mint az éhes kisgyermeké. Engedelmesen ült az asztal mellé. Várta, míg az asszony teletölti a virágos ibrikjét. Mohón beleivott és nagyot harapott a kenyérből. Az asszony óvatosan mert a maga kisebb csészéjébe is. A nagy kortyokban ivó férfi lopva odanézett.
- Marad a fiúnak? ....
Hej, Teri, Teri, — neked mindenki előbbvaló az egyetlen fiadnál! Felelet helyett az asszony magasra tartotta a kifényesedett kabátot. Arcának lefelé fuo redői között cikk-cakkozva gördült alá a könny. A kövér ember beledugta karját a kabátba. Próbálta összegombolni a hasán. De már a legelső gomb messze pattant, mintha figyelmeztetni akarná, hogy ne is kísérletezzék tovább. Meghajoltan bújt a gomb után az asszony. De már nem volt elég rugalmas a teste, elfelejtkeztek minden másról, összetévedő kezük egymásban is a fiút simogatta, összevillanó nézésük a fiú képét látta a másik ragyogó szemében. Az anya felnyögött. Minden nap nehéz, — de a mai talán még a többinél is nehezebb lesz! Megsimogatta a férfi ezüstös haját. — Elhűl a tej, lelkem... Jó lenne, ha megreggeliznél... A tanító szája már járt, mint az éhes kisgyermeké. Engedelmesen ült az asztal mellé. Várta, míg az asszony teletölti a virágos ibrikjét. Mohón beleivott és nagyot harapott a kenyérből. Az asszony óvatosan mert a maga kisebb csészéjébe is. A nagy kortyokban ivó férfi lopva odanézett. — Marad a fiúnak?
— Marad, marad... Fel sem tettem ide.... — Akkor jó. Csend. Csak a nyeldeklőn lefelé haladó tej hangja mutatta, hogy élő ember ül az asztal mellett.
— Hol az a levél?! A kérdés megremegtette az asszonyt. A levél? Istenem, a levél... Hiába falta fel a kályha mohó lángja, az anya most is látta minden betűjét. Milyen gúnyosan hirdették azt, amit csak ő tudott! Meghalt a fiú! Elesett az egyetlen reménység... És ez a levél úgy maradt meg az ura emlékezetében, mintha tegnap érkezett volna. Mintha a fiú hazaérkezésének hírnöke lenne... Összeszorult torkán csak sokára talált utat a hazugság.
— Te tetted el, lelkem. Remegve furakodott a kövér kéz a kabát belső zsebébe. A megkopott tárca is kinyílott, — de a zizegő írások között hiába turkáltak az ideges ujjak
. — Bizonyosan tudod, hogy nálam volt utoljára? Az asszony csak bólintott. Arra gondolt most, hogy mégis csak meg kellett volna fásulnia kilenc esztendő keserűségében. Hiszen másoknak is hal meg gyermekük. Mások is elvesztenek mindent. És mégis ki tudnak menekülni a folytonos szomorúságból. Bele tudnak nevetni az életbe: S ő még arra is alig képes, hogy egy-egy hazug szóval tovább vezesse ezt a szegény embert... Szerencsére a tanító nem sokáig maradt egy gondolatnál. Már elfelejtette a levelet, mely magával sodorta az értelmét s felesége örökös gyötrődését hagyta helyette hátra. A lábas fenekén maradt tej után nézett. — Biztos, hogy félretettél a fiúnak? — Biztos, biztos... — Akkor még meginnám azt a kicsit... Készségesen kimerte az asszony. A nap apró örömeit az ura gyermekes szürcsölése jelentette neki. Megtelt a szíve szeretettel. Ügy nézte, mintha rajta túl a kicsi fiát látná, amint boldogan fosztogatta duzzadó anyakeblét.
— Más nincs? — Nincs. — De a fiúnak legyen valami. Nem szeretném, ha búsulna a szegénységünk miatt. Legalább az első napokban mutassuk, hogy van nekünk, — azután úgyis ő tart el bennünket. A tanítónő mosogatni kezdett. Halkan zörrentek a kanalak. Fején tűrhetetlen fájások nyílaldoztak át. Jó Istenem, csak ma segíts meg... — Beszólok a jegyzőékhez. Illik, hogy velük is tudassam... Hát megint megy... A tanítónő szenvedése ilyenkor fokozódott fel legélesebbre. Soha nem tudhatta: nem akad-e valaki aki megmondja az igazságot? Hiszen nem bizonyos, hogy az igazság beletalálna az elborult értelembe. De, hátha mégis beletalálna? Mi lenne akkor? Mi lenne akkor? Rettenve kapott ura kezéhez, mintha vissza akarná tartani. De az már a kemény kalapját kefélgette.
— Te meg hozd rendbe a házat. Nem lehet tudni, melyik percben toppan be. Az is megeshetik, hogy autón jön... Tükör előtt tette fel kalapját az öregúr. Az asszony elszántan melléje lépett. Átölelte a vállát és kérlelve suttogta:
— Ne menj ma ki, Ferenc... Nézd, hogy esik az eső! Nem érdemes összeáztatnod magad. Nagy, kövér cseppeket dobált széjjel a foldon járó felhő. Ügy hullottak lefelé, mintha csillogó konfettivel dobálóznék egy óriás gyermek.
— Hát ez mégis borzasztó! Legalább ma ne esett volna! Mit csináljak, Teréz? Olyan nyűgös volt a hangja, mint egy unatkozó gyermeké. Épen így duruzsolt a fiú is, mikor szobához kötötte a rossz idő, vagy betegség.
— Hátha levelet írnál, lelkem? — Nem írok... Ma már nem írok... Hiszen bizonyosan hazajön. Az ajtó felé osont. Mire az asszony észrevette, megcsattant a kilincs és kieresztette a féltve őrzöttet. A pitvarban krumplihéj kígyózott le a parasztasszony fürge kése nyomán. S a bent szorongó tanítónő hallotta férje diadalmas hangját:
— Hallotta már, Bartáné? Ma jön haza a fiúnk!
— Segítsen meg az Isten mindnyájunkat, tanító úr! A szánalom még most is elfátyolozta a parasztasszony hangját. S bent, a szobában is felzokogott a szorongó asszony. A tanító vidáman visszaintett. Nem értette meg a szavak mögött megbújó iszonyatot. Széles mosolygással lépett az utcára. Tova haladt az utcán játszó gyermekek, mezőre siető munkások között. Meg-megállt a kerítéseknél, és bekiabált az állatokat ellátó asszonyoknak. Hintette közöttük a maga ujjongó hírét:
— Jön a fiam!... Ma jön haza a fiam! Minden megszólított bólintott, vagy kérdezősködött. Évek óta ismerték a hírt és tudták rá a feleletet. Évek óta vigyáztak minden szavukra. , . És ebben a csodálatos kíméletben eggyé forrasztotta a falú szívét a jóság. A községháza tájékán nem talált embereket a tanító. De a tanácsteremből zsibongás hallatszott ki, mintha méhkas készülne rajzáshoz. A háttal álló emberek nem vették észre a kinyíló ajtót. Mindenki beszélt, kiabált, vagy tolongott. Ünneplőruhák dohos szaga és zsebbe rejtett pipák bűze nehezítette sűrűvé a levegőt. A tanító kinyújtott nyakkal nézegetett át a mozgó fejek között. Várta, hogy csend furakodjék a zajba s bejelenthesse a maga nagy hírét. Az irodaajtón a jegyző lépett ki. Utána a szolgabíró. Most csakugyan elhalkultak a hangok. A tanító előbbre lépett, hogy kihasználja ezt a pillanatot. De a jegyző megelőzte. Megköszörült torkán harsányan zendült a hang: — Azért hívattam össze a hősi-halottak hozzátartozóit, hogy közösen állítsuk össze az emléktáblára vésendő nevek sorrendjét. Legfelül természetesen a meg nem idézhető nyugalmazott tanító fia, Kádár Ferenc főhadnagy neve kerül... Az ajtó mellől rekedten jajdult egy kétségbeesett ordítás. Az előtte állókat jobbra-balra taszigálva, kettéválasztotta a tömeget a tanító. Előrerohant az asztalig. Marka keményen kapcsolódott barátja nyakára.
— Mit beszélsz, gazember? Hogy a fiú... Az én fiam... De hiszen ma haza jön a fiam!
Végitéletet hirdető volt az arca. A halál dermesztő lehelete átlengett a nagy szobán. Pillanatok teltek el, míg észbe kapott emberek meglazították a szörnyű marok szorítását. A szolgabíró felháborodva nézett széjjel.
— Miért nem csukják be ezt az őrültet? Hogy járathat szabadon ilyen bolondot, jegyző úr? Nyeldeklőjét simogatva még most is menteni próbálta barátját a jegyző: — Eddig még soha... Nem veszélyes... Senkit sem bántott... Hangok támadtak a felelősséget viselő hivatalnok védelmére: — Igaz, nem bántott... — Sose bánt ez senkit... — Csak az a baj, hogy előtte mondták ki... — Mink hét esztendő óta titkolgatjuk előtte... A szolgabíró toporzékolt dühében: — Na, ha itt az egész falú összefog egy közveszélyes őrült mellett, majd rendet csinálok én magam! Hol a körorvos?! Két gubás ember csitítva vitte magával a dühtől remegő tanítót, mintha menteni akarná az idegenektől. Félve nézegettek hátra útközben: nem nyomul-e a hatóság a szerencsétlen után? Maga a jegyző még egyre a nagy tragédiát magyarázgatta és magát okolta a vigyázatlanságért. De a szolgabíró kitartott elhatározása mellett. Súlyos betegétől csak éjfél felé került haza az orvos. Fáradtan olvasta át az asztalán talált rendeletet. Sóhajtva bújt bele újra a kabátjába és indult a tanítóék felé. Az asszony akkorára már megharcolta a maga nehéz harcát. A belépő orvos békés szobába lépett. Az asztal közepén szelíden hunyorgatott a lámpa. Sárgás ragyogása ott maradt a terítőn. Csak megszürkült fény nyújtózott a sarokban álló ágyig. Az orvos szeme az asszonyt kereste. Ott gubbasztott az ágy szélén, az alvó férfi kezére hajolva, mint egy szepegő gyermek. S a tanító arcán békés derű áradt szét. Apostolfejjé nemesült arcát körülgyűrűzte a hófehér haj. Olyan volt, mint egy üdvözült. Az asszony nem aludt. Az orvos benyítása felrezzentette. Szívére tapadó kézzel felegyenesedett. Könyörgő szeme megállította a homályban a férfit. Két halk lépéssel melléje siklott. Megfogta a kézét és kivonta a szabadba. Kék éjszakából fényeskedtek le a csillagok. A bokrok, rügyek illatot ontottak magukból. Ifjúság és öröm várakozott a közelgő tavaszra. Az öregedő orvos úgy állt a remegő asszony mellett, mint aki pünkösd hajnalán írtózva vállalkozott a hóhér szerepére. Az asszony tovább vezette. Kilépett az udvarról és végigment vele az utcán. Egyre tovább, — odáig, ahol már nem hallhatott hangos szót senki más. Az orvos ellenkezve követte:
— Nyitva van az ajtó.. . S ez a szerencsétlen... De a gyengének látszó kéz nem engedte megállni. — Nem szabad tovább mennünk... Fel talál ébredni... Az asszony szeme felragyogott. Megállt, de fogta az orvos kezét, mintha azt akarná, hogy beléje is átáradjon a hite:
Most már mindegy, ha felébred! Ezután már soha nem lesz baj! Riadtan fürkészett szemébe az orvos. Szomorú mosolygással bólintott, hogy megértette ezt az aggódó nézést. — Most azt hiszi ugye, hogy én is?... Nem, — nekem nem adta meg Isten ezt a vigasztalást. Pedig elhiheti, hogy volt idő, mikor éjjel-nappal ezt kértem... Mikor lázadoztam, hogy nem bírom tovább ezt a szörnyű tudást! És irigyeltem szegényt, hogy így megváltotta az Isten .. . Gonosz voltam én, doktor úr, nagyon gonosz...
— Ha volt valaha hős asszony a világon... — Hős asszony?! Nem, — még csak jó sem voltam!... Még csak jó sem voltam. Valójában én soha nem hitegettem! Mindig ott kisértett bennem a gonoszság, hogy megmondom neki az igazat. Menekülni szerettem volna ettől a szörnyű kíntól! Hiszen az én fiam nem egyszer halt meg! Én mindennap újra, meg újra eltemettem. Ó, hányszor vágytam arra, hogy egyszer végképpen is eltemethessem! Hogy szívem szerint megsirathassam! — Most már lehet. Sikoltozva tört fel a tiltakozás: — Nem! Nem lehet! Most már épen nem lehet! Ha valaha hitte, most hiszi csak igazán, hogy holnap jön a fiúnk. Doktor úr! Az Istenre kérem doktor úr, ne vegye el tőlem!... Hiszen kilenc év óta soha nem volt ennyire az enyém, mint most!... Mert én most újra neki ajándékoztam a fiát! Megfordult. Indult vissza a kék éjszaka csendjében, mint egy álomalak. Vonta magával az orvost. Nem törődött a feltáruló ajtó nyikorgásával. Meg nem halkított lépésekkel ment az ágyig. Letérdelt a felriadó mellé. A tanító felnyíló szemében ott maradt az öröm. Megveregette az asszony arcát. De az orvos láttára felegyenesedett. Rémülés iparkodott az öröm helyébe. — Mi.. Mit akar itt?... ő is azt mondja?... Az asszony feje odasimult eltorzuló arcára. Hangja zengett, mint az örömöt hirdetőké: — Ferenc, a doktor úr most hallotta a városban... Holnap igazán haza jön a fiúnk! Az orvos szótlanul bólintott igent. A mosolygás újra beragyogta a szomorú arcot. Álmosan gügyögte, mint egy kisgyermek: — Tudtam én... Jön... Jön a fiúnk... S már át is vitte mosolygó reménykedését az öntudatlanságba. Felesége feje ott maradt az övé mellett. Vézna kis teste kényelmetlen görbülessel simult melléje. Az orvos lehajolt és megcsókolta az asszony lecsüngő kezét, mintha érdemrendet akarna rápecsételni. Kihátrált a szobából és behúzta maga mögött az igazi asszonyiság titkát őriző szoba ajtaját.
Megjegyzések