Bús magány
Füstös házak ráncos tetején őszes hajszálakat kerget a szél a suhanó szellő anyáskodóan hívja a magányt, tedd harmat-ölembe fejed! Nyirkos nyírfák karcsú sudaráról a selymes szellő a Göncöl felé rebben, s hintázó itató veder nyirka lassú eséssel a vályú öblébe cseppen. A feslő rózsabimbó ittas lepkét etet, altat, ringó illat mámorán az éjnek, s Tejúttal enyelgő pázsit zöldjén, szentjánosbogárkák szikrázva égnek A kerítés zsindely-tetején egy álmatlan cinke csipogva tisztítja szárnyát, trillázó fülemülék szerelmi dalán a hajnal égőpirosan bontja ki vitorláját. Ó, a falu lila liliom szívén, mennyi igéző csoda s bűvölő báj fészkel, utállak bűnös - város, mert te szórtál teli ragállyal, füsttel, penésszel. Míg kék színű. jácintok illatát ittam futkosó, őszinte tiszta lelkem a füstifecskék csicsergésére nyíló színes májusi virágként feleltem. De amióta körülkerít plakát falas palota sor, s ez a sok cifra gangos tér, azóta sokat sirat falum karcsú tornya, s