Bús magány
őszes hajszálakat kerget a szél
a suhanó szellő anyáskodóan hívja
a magányt, tedd harmat-ölembe fejed!
Nyirkos nyírfák karcsú sudaráról
a selymes szellő a Göncöl felé rebben,
s hintázó itató veder nyirka
lassú eséssel a vályú öblébe cseppen.
A feslő rózsabimbó ittas lepkét etet,
altat, ringó illat mámorán az éjnek,
s Tejúttal enyelgő pázsit zöldjén,
szentjánosbogárkák szikrázva égnek
A kerítés zsindely-tetején egy álmatlan
cinke csipogva tisztítja szárnyát,
trillázó fülemülék szerelmi dalán
a hajnal égőpirosan bontja ki vitorláját.
Ó, a falu lila liliom szívén, mennyi
igéző csoda s bűvölő báj fészkel,
utállak bűnös - város, mert te szórtál
teli ragállyal, füsttel, penésszel.
Míg kék színű. jácintok illatát ittam
futkosó, őszinte tiszta lelkem
a füstifecskék csicsergésére nyíló
színes májusi virágként feleltem.
De amióta körülkerít plakát falas
palota sor, s ez a sok cifra gangos tér,
azóta sokat sirat falum karcsú tornya,
s a fényben bolyongok, mint egy magány.
Megjegyzések