Én hangtalanul kiáltottam neved,
ujjongva ,átkozottan, önfeledten
s a szélben szálltak alig röpkén
apró szavak.mik megrekedtek.
Szemem lehunyva is tüzes láng,
bíborba boruló aggdalommal,
lehet mint felhő rád borulnak
s majd csillagként forrósítanak.
Neked kitártam a csodák várát,
terítettem oltárra csipkés terítőt,
mondd mit ér a bíboros pompa
ha sötétség szállt a homlokodra.
Álmaim kincse halomba tetőzve,
hajnalonként mind csak az enyém,
arcodon ráncokba futnak percek,
és minden lihegésem csak a tiéd.
Forró éjszakán fényben osszesve
szívemen suhogó szél kering,
lehűtött testem alig érzékelné
mekkora csapdába esett lelkem.
Hangom hangosabbra szárnyra kel
tapogatna helyet a régi ölelésnek
de ahogy karom köréd övezném
eltűnne a néma bús könyörgésem.
Megjegyzések