Emlékezéspalota

 Ma utoljára simult kezed a kezembe

mintha ajtó csukódott volna halkan valahol

egyedül állok magányos, sötét éjszakában

a hátam mögött egy bezárult kapu

és új ablakban gyúlt ki lámpa

Emlékezéspalotán.

 

A zárt kapu előtt árván állok

indulnom kéne valamerre

az elfelejtés néma ligetének

lejtőn szálló fekete fasora közt

vár is az út. 

 

Már ballagok is lassacskán: haza

önmagam felé,

de minden percen vissza-visszanézek

hátha gyászba vonják értem

a kaput, amely bezáródott utánam ?

s jaj, Emlékezéspalota homlokáról

fájón éget a lelkembe

az újonnan kivilágosodott ablak.