Fenn a Varteton

 Szellő  sóhajtott,  bágyadt  volt a napfény.

Őszi fák  között  kanyargóit  az  ösvény

.A  lombok  zöldje  eltűnt,  kifakult;

Még  a  mező  is  kihalt,  elavult

.Megállottám  a  Házsong árd-tetőn

,Szélsodort  levél  hullt  rám  reszketőn

Árva  volt,  fakó,  mint  az  életem.

Boldog  lehet,  most  szépen  elpihen.

Csókkal  hinti  a  szőke  napsugár

,Megsiratja  a  bús  vándormadár

Ha  tűnt  az  éj  s  jö tt  hajnalpirkadás

H itte: e  földön  nincsen  hervadás.

Sorsát  betölti,  miként  rendelték

Elmegy,  helyébe  jön  új  nemzedék

Ha  rügynyító  tavasz  száll  e  világra

,Ezer  alvó  rügy  tör  a  napvilágra

.Búsongó  szívvel,  mozdulatlan  álltam

,Az  örök  várost  végre  megtaláltam

:Lábamhoz terült  szennytől, zajtól tisztán

,Felém  súgta :  a sorsod messze visz tán ?

 M ár  nem  megyek  el,  ide  köt az  élet

;A  város  lelke  hív,  az  ősi  lélek

Mellettünk  csend  volt, édes, néma csend

S  kék  hegyek  néztek  messze  keleten.