Diákszerelem

 Ezek az ódon, kőkockás falak!

Ezek a kihalt, akácfás terek!

Itt voltál te mosolygó kisleány,

Itt voltam én apró diákgyerek.

Ott lebbent meg kis kék karton ruhád

A mohbelepte boltivek alatt,

S tanúi, hogy mennyit lestem terád,

Ezek az ódon, kőkockás falak.

Te fölnéztél, én köszöntöttelek,

Lestem alakod, amint tovavész . . v

Néha leejtettél egy ibolyát

És én fölvettem. Ez volt az egész.

Amikor aztán leborult az éj,

Mikor a többi kis diák tanul,

Az első bús, szerelmes dalokat

Én eldaloliam öntudatlanul.

Karomra hajtva izzó homlokom,

Álmodtam rólad. Igy talált az éj.

Ez volt az első forró szerelem

És az utolsó tiszta szenvedély,

. . . Kihűlt szívvel, csalódva, szomorún

Itt járok újra. A lelkem beteg.

A virágos fák és a vén falak

Régi barát gyanánt köszöntenek.

És ugy szeretném elsiratni most

Mindazt, ami örökre ittmaradt

Az ódon, kőkockás falak között,

A mohbelepte boltivek alatt.

A vágyódást, a hitet, a reményt,

Amelyet többé már nem érezek . . .

A szerelmet, az igazit, az elsőt,

Mely a legtisztább s a legédesebb,