A tükör beszéde

 Egy megtört asszony állt a nagy tükörhöz,

 S a holdas éjben szólt a nagy tükör:

„Az arcot mintha láttam volna már!

 Akkor még rózsái hinteti rá a nyár

 S mosolygott, víg volt, kacagott.

De vége, vége szállt a nyárnak,

A napsütések ködre váltak,

S a régi rózsa szirmot hullatott.

A szembe mintha néztem volna már!

 Akkor még izzott, égett benn a nyár

 S szikrát pattogott szomjasan.

 De vége, vége szállt a nyárnak,

 A napsütések ködre váltak.

 A tűznek már csak hamva van

A szem, a száj, az arc  a szív, a haj

 A nyári fényt elégte  hamar 

.Es  aki mindig vig volt, kacagott

 Elhalgatott egy őszi délután

 S míg szállt a köd susogva és puhán

 Bezárt egy nyári ablakot..

Az elfáradtnak reszketett keze 

 Es könnyet szórt a felszakadt sebe.