Ha már--Wilhelem

Lassan fényűző lesz minden álmom
és kergetőznek benne ábrándok,
színes szárnyak repdesnek a szélben,
húsomat mardossák fájó illatok.

Lassan megszokom a kihűlt álmokat,
felettem apadnak kimúlt ragyogások,
örülten futkorászok kutatva énem,
vajon mikor tűnnek el majd az átkok?

Vesződöm szennyemmel, talán okkal
keresem elvesztett merészségem,
meghúzódva tépett alázattal lesem
ahogy elszállnak a rongyos tegnapok.

Lassan ébresztgetem a megtérő bíbort
és térdepelek szétzúzott csillagon,
valahol messze orgona muzsikál,
s megkaparintom a fájó holnapot.

Valahogy fáj a nem akarás vágya,
szeretnék hulló csillag fénye lenni
bevonnám fájdalmam arany sugárral
és szétseperném az idő sóhaját.

Lehet elérem a csalóka holnapot,
mi kajánul néz rám szenvtelen,
igaz gyöngyből fonott kalárisom,
már loboghat  koszorús fejemen.