Egymagam bolyongok

Nyakamban fájdalomkolomp

és tüske vérzi lábam,

sebesre vertem homlokom

a vágyak kőfalában.

 

 

Büszke hitem, a szeretet

értékevesztett holmi,

tán átkomul rendeltetett

ily céltalan loholni.

 

Loholni tévedten, vakon

s nem tudni, merre, messze!

Loholni néma utakon

kísértetködbe veszve.

 

 

S elfáradt szívvel, mely beteg

és csöndes búra békél,

leroskadtan pihenni meg

a Sóhajok Vizénél.

 

Nem bánni már, ha bármi vár,

örök halál, örök lét.

csak bolyongni, átokverte árny

a poklok üszkös öblét