Az erdélyi rögök

 Én néha mindent odaadnék

csillogást, fényt terveket, munkát,

szerteszórnám az őszi ködbe

a nyári rétek kék virágját.

 

Én néha mindent odaadnék

és lennék a csendes, halvány asszonyod

de könnyes szemembe, ki tudja, tán

be tudnád lopni a mosolyt.

 

Én néha mindent, mindent odaadnék

elmennék messze, hegyeken túlra,

ahol Te élsz, ahogy Te akarod

fehér színű szívvel, semmit se bánva.

 

De sorsommal már minden összeforrt

nem engednek a fekete rögök,

néhány régi bútor a szobáinkban,

egy-egy halk szavú ismerős.

 

Egy kopott sírkő a temetőben

egy falusi harang bús szava,

rám váró kisgyermek tekintet

s vetések érett sugara.

 

Én néha mindent odaadnék

de nem engednek az erdélyi rögök

ez itt az én bús, sötét hazám

és mindegyik könnye: ismerős.