Nyugtalanul

 Hogy  tőled  távol  itt  kell  élni  most

köztünk hegyek  és nem  ébredek  reggel

arcod  színére  várva   s  te  messze

élő  utadat  járod  valahol,

az  én  városom  kőkockáján  lábad

szobám  és  ajtóm  küszöbét  is  járja

és  könyveim   közé  pihenni  térsz.

De  én,  szememben  mind a messzi  úttalan

amit  utaztam ,  tőled,  hogy  eltérjek

és  kezedet  nem  érve  simogassam

tíz  puha  ujjal  és  ne  tudjon  egy  se

elhullani  hajadnak  élő  selymén  ?

 Oly  szépnek  látlak,  összes  vérfutása

szádnak,  arcod  színének,  karjaidnak

felél  bennem  és  látom  már,  nem,  én

nem  nyugvást  ittam   szerelmünk  vizéből

csak vágyat  hallom én, nem megismerni

hallottam  én  hangod hullámait,  nem ,én

nem  megpihenni  jutottam   karodba,

de  visszajutni,  sírni,  menni,  élni.