A napihir

 Nem mondta semmi ómen,

Hogy még mi jön ma rám

Éppen csak, hogy eszembe jutott.

Milyen kár is,

Hogy rím már nem jutott

E szóra: lány

Csitt! csitt!

Csak belém fájt csupán.

 

Oly rég, hogy győztem,

Oly rég, hogy főztem,

Jó volna írni megint.

Oly furcsa bizsergés liheg,

Hogy mikor elkószálok

A temetők felett,

Nem fáj a meggyszínű messzi

És semmi sem nevet

szürke darócba formált pongyolámon.

Ma senki sem szeret.

 

De majd megjajdul a föld.

Majd meglágyulnak a kertek

Ha valahol, regénypályázaton

Novelláim, zöld lobbot vetve, nyertek.

S újból, ha estelente

Járok az illatesőben

kinyúl a kezem

még keresőben.

 

És előfordul az is

Nekivágok a szendergésnek.

De belém fáj megint,

S belém vágnak a szenvedések.

Felhőkönnyű vágyaim

Megterhesednek újra

Eszembe jutnak Mitológiák

s a nagyanyám levendulás

kisujja.