Még egyszer rád gondolok

 Istenem, milyen szomorú volt ez a szerelem,

milyen bús, milyen beszélve-szótalan.

Én tudtam látod kedves én éreztem 

mi nem lehetünk egymásnak semmi sem

 

kis megálló a vad hajszában,

percnyi csend a zűrzavarban

pihenés a keresésben

kis mámor a feledésben.

 

Pedig, jaj be akartalak magamnak

társnak, pajtásnak, örök párnak

s talán egyszer a gyermekem apjának.

 

Milyen sok volt a hallgatás

ebben a mi szerelmünkben,

és mégis, milyen kevés volt a csend

körülöttünk, meg lelkünkben.

 

Nem lehetünk egymásnak semmi, semmi

csak kortynyi víz a szomjúságban,

hűvös szellő a forró nyárban

egy kis meleg a hófúvásban.