A kuzdelem

 Hiába küzdés, lázongás, ima,

könny, elszántság, álmatlan éjszaka

a sors nem tér le útjáról soha.

Hogy építek majd fellegvárakat?

 

s buján hintem álomvirágaim,

s hogy fakó-virágból készült glóriám

ezernyi bimbót hordoz ágain,

 egyszer szürke rommá omlanak

 

a délibábos álompaloták

s hogy vér nélküli vágyaim után

Zilált lélekkel bukdosóm tovább

s hogy majd, mikor nem latja senki sem.

 

Sírva nyomom fejemre a kezem.

s hogy sok, ködpárás, szürke hajnalon

a fájdalommal mint ölelkezem:

Valahol fent, a csillagok felett.

 

Látták idétlen idők távolán,

valahol már megírták sorsomat.

amikor én még vágy voltam csupán,

nem tudhattam mi vár majd ream.