Bözsi nagyanyám emlékére
beékelve a magas tetejű szász szomszédok közé.
Kicsiny épület volt és éppen olyan roskadozó, mint Nagyanyám.
Egyik kéménye kimerülten támaszkodótt a szomszéd mészáros házához,
a másiknak csak a fele volt meg.
Az ablakokról hiányzott a zsalugáter, mert Nagyanyámnak nem volt annyi
pénze, hogy megcsináltassa őket, így aztán azt a benyomást keltették, hogy
vakon pislognak bele a kis szász város élénk forgalmába. Éppen mint Nagyanyám,
aki már húsz éve alig látott valamit, mert arra sem volt pénze, hogy
szemüveget vegyen magának. Amikor az ölébe vett, mindig arról beszélt,
hogy mennyire szeretné látni az arcomat. Csak homályosan látta a tárgyak
körvonalait, az embereket pedig csak hangjukról ismerte meg.
Amikor Nagyanyámhoz mentem, mindig élvezetben volt részem. Legelőször
is jól megrángathattam az utcai csengőt és ez nekem borzasztóan tetszett.
-Gutten-tag -szólt a házinéni-puszillak Baba.
- Gutten tag, Tanti! -feleltem én csak úgy futtában és már rohantam is felfelé
a kanyargós lépcsőn Nagyanyám szobájáig.
A jó szász nénike szívesen megállt volna velem a kapuban egy kicsit
pletykálni az óvodáról és az otthoniakról, de én mindig otthagytam.
Nagyanyám ott ült a cserépkályha mellett. Egészen összehúzódva ült a
hintaszékben és a levegőbe nézett. Amikor kinyitottam az ajtót, arrafelé fordította
a fejét és rögtön megismert. Látta halványan a körvonalaimat és a
lépéseimről is tudta, hogy én jövök.
Ilyenkor mindig a nagy vázához tipegett,mely ott állott az ablak fáján.
A karja egészen eltűnt benne, amint kotorászott az alján.
De üresen sohasem húzta ki a kezét. Vagy süteményt, vagy egy
almát, vagy legalább egy szem kockacukrot vett ki belőle. Azután az ölébe
ültetett és Édesanyámról mesélt, amikor még egészen kicsi leányka volt és
háromszor döntötte fel a sajtárt
Aztán legtöbbször Édesapám jött fel értem, aki a hivatalból ment hazafelé.
Nagyanyám nem engedett volna el egyedül mert attól félt, hogy elüt az
az "omnibusz " O így mondta az autóbusznak ,kicsit elnemesítve
Az eszem még csak akkor bontogatta szárnyait.
A magyar és német nyelv között ingadoztam. Német óvodába jártam, német-magyar
családban éltem. Mindkét nyelvet már tanulgatni kezdtem, de egyiket sem
tudtam jól. Nagyanyám szavai mindenesetre valami rettenetes dologgal párosultak
képzeletemben.
Arra persze nem gondolt Nagyanyám, hogy akkor is érhet valami baj,
amikor egyedül jövök hozzá. Ez nem jutott eszébe.
Édesapámmal kézen fogva mentem haza. Ilyenkor az utca már tele volt
hazasiető szász diákokkal. Piros tányérsapkát viseltek, sőt a felső gimnazistáknak
fekete bársony kabátjuk is volt, fekete sújtassal,a fiuk, a lanyok fekete barsonyruhat feher gallerral.
Egyszer megkérdeztem:
Édesapámat, hogy kik ezek a szép ruhás bácsik,nénik Csak annyit válaszok, hogy:
ezek a szász diákok,diáklányok.
- Apa, úgy-e, ha felnövök, én is szász leszek? Édesapám nagyon
furcsán nézett rám.
- Nem leszel az, fiam! -mert az vagy kacagott apukám.
- Csaknem sírni kezdtem örömömben hogy nekem is olyan szép bársony ruhában fehér galléros
piros masnis ruhám lesz mint a gimnazista lányoknak.
De a következő évtől kezdve már román óvodába jártam.Megváltoztak a törvények.
Akkoriban történt, hogy Édesapámat áthelyezték Kolozsvárra, örvendett,
mert ott mégis csak több alkalom volt arra, hogy testvéreimet iskoláztassa.
Mert bizony haton tolongtunk minden délben az asztali körül. Én a negyedik
gyermek voltam.
Két hétig csomagoltunk és készülődtünk. Édesapám újból lefestette az
összes konyhabútorokat , Édesanyám pedig a fehérneműt és ruhákat szedte
rendbe.
Utolsó előtti este elbúcsúztunk Nagyanyámtól. Szegény nagyon el volt keseredve,
hiszen utoljára látta együtt az unokáit és jóformán még egyiknek sem
ismerte az arcát. Mindegyikünket hosszasan megcsókolt ,megsimogatta.
Másnap éjjel indultunk.
Ebéd után Édesanyámnak még eszébe jutott, hogy az olló ott maradt Nagyanyáméknál.
Elszalasztott engem, hogy hozzam el.
Nagyanyám nagy örömmel fogadott. Az ollót ugyan nem kaptuk meg,
de az ölébe vett és megint mesélgetni kezdett. Simogatta az arcomat, hogy
legalább a kezén keresztül ismerje meg fitos orromat és kissé duzzadt ajkaimat.
Egyszerre csak megszólalt a kapucsengő. A házinéni közben elment hazulról
és így én szaladtam le. A postás volt. Sürgönyt hozott. Tudta, hogy
Nagyanyám nem lát jól és ezért ő maga firkantott valamit a vevényre, az
átvétel igazolásául.
Alighogy elment, Nagyanyám izgatottan kezdett topogni. Ott volt a
sürgöny és nem tudtuk elolvasni. Én még nem, tudtam, ő pedig már nem tudott.
Valami hirtelen az eszébe jutott. Odament az ablakhoz és vékonyka hangján
lekiáltott az udvarra, ahol Árpád, az öreg szemetes dolgozott Amióta
Nagyanyámat ismertem, mindig Árpád is ott volt. A felesége meg néha
Édesanyámnak segített a mosásban.
- Árpád, jöjjön fel egy kicsit!
Az öreg felbaktatott. Orrán hatalmas szemüveg billegett. Amint később
megtudtam, a háborúban valami súlyos szem baja volt és Bécsben kapta a szemüveget.
Egészen különleges készítmény lehetett.
- Árpád, legyen szíves, olvassa el ezt a sürgönyt!
Az öreg először megvakarta a fejét, de aztán pirulva bevallotta, hogy
bizony nem tud olvasni.
Ott álltunk hárman tehetetlenül, előttünk a kibontott sürgöny. Nagyanyám
már remegett az izgalomtól.
Az öreg megszólalt :
- Asszonyom nem próbálná meg az én szemüvegemmel?
Nagyanyám először kissé bizalmatlanul vette kezébe a két hatalmas üveggel
ellátott szerszámot. Forgatta, tapogatta. De aztán hirtelen elhatározással
feltette az orrára.
Az arca egészen átszellemült. Innen tudtam, hogy lát vele. Felvette a sürgönyt
és lassan, szótagolva silabizálni kezdte, hiszen már sok éve nem olvasott.
-Délután hat órakor érkezem:Zsuzsa.
Zsuzsa néném írt, aki az utolsó percben érkezett, hogy még egyszer lásson
minket, mielőtt elutaznánk.
Nagyanyám kipirulva tette le a papír darabot. Rám nézett. Én nagy szemekkel
bámészkodtam.
Felkapott az ölébe, ölelt, csókolt. Közelről, távolról megnézett. Megnézte
a hajam színét, a szememet, a fogaimat. Megforgatott. Talpra állított. Apróra
megvizsgálta a ruhámat. Fel volt egészen villanyozva.
Hiszen igazában csak akkor látott engem először.
— Instálom, ha nem haragudna, kérem....
Árpád morgott, folytatni akarta a munkát.
Nagyanyám hirtelen lecsendesedett. Levette a szemüveget és szomorúan,
csaknem alázatosan adta vissza az öregnek.
Megjegyzések