Apassionata

Máté  három napi futkosás után talált magának megfelelő szobát egy albérletit.
 A ház egy meglehetősen nagy kert közepén állott.

 Jó húsz lépésnyire, a kert északi felében, még
egy villaszerű, tornyos épület magasodott; abban lakott a telek tulajdonosa.
Az utca másik oldalán hulla kamra hangolta le az arra sétálókat,
honnan naponta sokszor két-három szegényebb sorsú halottat is eltemettek.
Máté István falusi fiú volt; egyetemre jött beiratkozni. Háziasszonyának
fia egyidős volt Mátéval. A két fiatalember hamar összebarátkozott.
A szoba kellemes volt. Két széles ablaka délre nyílt s csaknem
egész nap verőfényben úszott. Az egyik sarokban zongora állott. A
két kényelmes fotel mellett még egy tükrös ebédlő díván is lustálkodásra
csábított. Máté  nagyon örvendett a zongorának. Még szüleinek írt
levelében is megemlékezett boldogságáról.
 Gimnazista korában nyolc évig tanult zongorázni a városi zenedében;
és szenvedélyes muzsikus volt.

Amikor hazajött az egyetemi előadásokról, azonnal leült a zongorához.
Némelykor a háziasszony is bejött, leült a tükrös díványra s hallgatta
Máté  játékát. Aztán megkérte, hogy kedvenc Chopin-nocturne-jét is
zongorázza el. Délutánonként gyakran bement a "néniékhez" és elbeszélgetett
az özveggyel. Ha moziba, vagy színházba ment, öcsi mindig vele tartott.
Jól megértették egymást. A hideg, esős őszi estéken a két fiú
együtt ült Máté   szobájában, beszélgettek, teáztak. Némelykor Máté
zongorázott is  Öcsinek, leggyakrabban a Chopin nocturne-jét. Szombatonként
beszélgetésük a késő éjszakába nyúlt s ilyenkor, hogy a nénit ne
zavarja,a tükrös díványon aludt.

 

Aztán megérkezett a tél. December elején hullott le az első hó; nemsokára
rá nagy lett a hideg. Azt is mondták, hogy már tizenkét esztendeje
nem volt ekkora tél.
Egy délelőtt Máté    éppen zongorázott, amikor bejött a néni, leült
a díványra, megvárta míg befejezi a darabot, aztán megkérte, menjen fel
a tulajdonoshoz, s jelentse, hogy a fürdőszobában befagyott a vezeték.
Máté  ismerte már a tulajdonost, egy nyolcvan éves, mozgékony,
kedves bácsit, aki negyven éves fiával lakott együtt; felesége régen meghalt,
valami elmebajban, de eddig még nem járt náluk.
Kalapot tett, sálat csavart nyaka köré, úgy indult el. Lába alatt élesen
csikorgott a hó, arcát csípte a hideg; futó léptekkel közeledett a tornyos
épülethez. Nehezen tudta belökni az ajtót, az is befagyott. Amikor
belépett a félhomályos lépcsőházba, nyirkos, penész szagú levegő csapta
meg. A lépcsők különös nyikorgással kísérték lépteit. A félemelet fordulójánál
megzavart patkány iramodott el lába előtt. Az első emeleten megállt
és szétnézett. Szinte egymás mellett két sötétbarnára festett ajtó húzódott meg. Mind a kettőn névjegy. Amelyiken kézírással -Csomós Ferenc magánzó- állott, oda hangosan bekopogott, majd várt.
 Motoszkálás,hallatszott ki a szobából, de semmi válasz.
 Máté  még egyszer megverte  az ajtót, hangosabban.
-Ekkor léptek közeledtek az ajtó felé; az öreg
Csomós kis rést nyitott rajta. A lépcsőházban azonban annyira sötét volt,
hogy az öreg nem látta, ki áll előtte s ezért reszkető hangján megkérdezte:
- Ki az?
- Máté ,Varróné lakója! - volt a válasz.
- Jaj, lelkem, na parancsoljon  beljebb!
Máté előlépett, megfogta a ragacsos kilincset s belépett a szobába.
Elég hosszú ideig félszegen, mozdulatlanul állt; az áporodott levegőtől és
a kicsi szoba rémítő rendetlenségétől elakadt a lélegzete. Csak állt, pihegett,
mint egy beteg állat s szemét ijedten kapkodta a szoba minden része  fele.

Az öregen  hosszú, pecsétes vászon kabát volt, melynek eredeti
színét nem lehetett felismerni; fején fekete sapka. A szoba ablakainak
közét két arasznyira hamu töltötte meg. Még mindig szótlanul és bambán
bámult, amikor az egyik sarokból köhögés hangja térítette magához. Arra
nézett. Az ágyban ott feküdt a bácsi negyven éves fia. Első pillanatban
úgy tűnt, mintha sötétszürke pokróccal takarózna, meg sötétbarna
hálóinget hordana; azonban nemsokára megdöbbenve értette meg, hogy
félreértése a kétségbeesett piszkosságú ágynemű okozta. A paplan, mely
egykor sárga lehetett, valósággal fénylett a rádörgölt és ráragadt mocsoktól,
 lerítt róla, hogy huzatát esztendők óta nem cserélték, nem volt fiatalabb
a hálóing sem, mert éppen annyira fénylett és éppen olyan dúsan
szennyes volt.
Az ágy előtt kopott fotel terpeszkedett; ülőkéje hosszan
felhasadt, rugója kiállott míg lószőr bélése tincsekben lógott lefelé.

Máté krákogott, aztán nehezen, akadozva, elmondta az üzenetet.
Közben Csomós  bácsi egy négyszögű kis asztal surolatlan lapján, lapító
nélkül valami húst vágott. Mozdulataitól hosszú libériája elő s hátra
lengett, mint a gyász lobogó a szélben. Állandóan könnyező szemét keze fejével
törülgette s bosszankodva mormogott.
- Elég baj, elég baj! Bizony, sok baj van a házzal! Majd elintézzük,
lelkem, mondja meg, elintézzük!
- Köszönöm - válaszolta  Máté  és indulni akart, de az ágyban
megszólalt az ifjú Csomós:
- Kolléga úr, hallottam szépen zongorázik. Magam is zongorista
vagyok, de sajnos, télnek idején nem fűthetjük a másik szobát, nem gyakorolhatok.
Úgy-e nem venné rossz néven, ha némelykor meglátogatnám
s egy fél órácskát játszanék?
- Szívesen, kérem, nagyon szívesen látom bármikor! S ha nem lennék
otthon, akkor is csak parancsoljon.
-Igazán kedves, kolléga úr, nagyon köszönöm, Majd akkor lemegyek.
  Aztán Barabás köszönt és kilépett. Magában nem tudta, miért tisztelte
az ifjú  Csomós kolléga urat s azon gondolkozott, mi lehet az az erő,
amely ebben az "vad állat istállóban" még életben tartja őket.
Varró  néni elhúzta az ablak elől a függönyt s úgy leste lakója érkezését.
Kárörvendő vihogással fogadta.
- Elfelejtettem figyelmeztetni, Pista!
- Borzasztó. Istenem!--------2
Ennyi volt minden, amit mondhattak egymásnak. Aztán nem is esett
szó többet közöttük a szomorú látogatásról. Máté  azonban aznap nem
tudott ebédelni; lelki szeme előtt a húst vágó  öreg vibrált, az ifjú,
  borzalmas ágyneműje, a hányingert keltő bűz.
Délután, úgy félőt óra tájt, a díványon feküdt betakarózva s olvasott,
amikor kopogtak. Nem gondolta volna, hogy a fiatalember már ilyen
hamar meglátogatja. Felállt fekvőhelyéről s fogadta vendégét. Nagyon
meglepődött, mert a fiatalember jól szabott ruhát hordott és gallérja is tiszta
volt. Csak most vehette szemügyre igazán az öreg legényt. Nagyon csúnya
ember volt. Testalkata izmos, termete szikár, arca kellemetlenül csontos
és csaknem fekete színű; haja borzos. Állandó zavart mosolygása közben
csontos ujjaival meg-megigazgatta nyakkendőjét, húzogatta gallérját.
Azonnal a zongorához lépett, s lenyomott néhány billentyűt.
-Sajnálnám, ha mégis zavarom - mondta selypítő hang hordozással.
-    igazán megnyugtatna, ha visszafeküdne,   azonnal otthonosabban érezném
magam.
Máté megmutatta kottáit, aztán engedelmeskedett és megint ledőlt
a díványra. Csomós  végre elhelyezkedett a zongora elé, lapozgatott a
Beethoven-szonáták közt, aztán mélyen a klaviatúrára hajolva, játszani
kezdett. Némelykor felemelte csúnya, borzos fejét, szenvedélyesen, álmodozóan
csóválta, majd újból ráhajtotta a kezére. Minden színészkedés,
pózolás ellenére nagyon jól zongorázott. Ügy játszott, hogy Máté már
nem is tudta azonosítani ezt a művészt azzal a torzonborz szörnyeteggel,
akit tegnap még a a matrac sírban látott.

Amikor befejezte a darabot, Máté lelke mélyéből gratulált. A
művész mosolyogva, nevetségesen gyerekes szemlesütéssel fogadta ezt.
Nem állt fel, hanem rágyújtott egy cigarettára. Közben elmesélte, hogy
Bécsben tanult, de bizony húsz esztendővel ezelőtt. Aztán szétnyomkodta
a cigaretta csutkát s megint játszani kezdett. Majdnem egy kerek óráig
zongorázott egy folytában, amikor kopogás hallatszott. Máté megint
felkelt, s az ajtó felé indult, de addigra bejött az öreg Feri  bácsi, kezében
tálcát tartott, azon csésze, melyet egy gyanús színű zsebkendővel
takart le.
- Lehoztam Sanyikának az uzsonnáját; mindig fél hatkor uzsonnázik.
Féltem, nehogy megfájduljon a feje, ha nem eszik rendes időben.
Máté húsz esztendeje kevés volt ahhoz, hogy ezt az újabb lehetetlen
helyzetet hápogás nélkül elviselje. Aztán valahogy magához tért, s
helyet csinált az asztalon a tálcának.
- Tudja lelkem- folytatta az öreg - szegény feleségem akkor
vesztette el az eszét, mikor Sanyika még csak öt éves volt, még iskolába
se járt. Beszállítottuk. Aztán még élt huszonöt évet, de már rég, hogy
meg is halt. Ezért aztán én neveltem Sanyikát, mindenben igyekeztem
helyettesíteni az anyát. Szegény jó Amálkám , nem láthatta Sanyikát. Tudja
lelkem, olyan gyönyörű asszony volt, mindenki utána fordult. Szép holló kék
haja, dióbarna szeme, bársonyosan puha kreol bőre, meggypiros ajka,
olyan fehér foga, mint a carrarai márvány,oly-gyönyörű volt, egészen
mint Sanyika!
Máté arcára most már rádermedt az előbbi ijedtség. Az ifjú Csomós
megint olyan szemérmesen, olyan szerényen sütötte le szemét, mint egy
tizenhat éves bakfis.
- O, apa, igazán apa! - motyogta selypen.
- Nem azért mondom, csak nehogy elbízd magad!
 Aztán Máté felé fordult megint.
- Tudja, lelkem, nagyon szigorú vagyok; nálunk nincs tükör, nem
akarom, hogy Sanyika elbízza magát. Sohasem tűrtem meg a házban tükröt,
féltem Sanyikát. A fiatalok hamar hiúvá, beképzeltté válnak. Na, gyere
fiacskám idd meg a kávét, hogy elvihessem a tálcát.
Az apa fogta a csészét, a zsebkendőt óvatosan leemelte róla és fia
elé rakta.
- Ne olyan gyorsan, idd lassabban, megfájul a gyomrod! - szólt
rá az öreg.
Amikor befejezte az uzsonnázást, Feri  bácsi homlokon csókolta fiát,
kezet nyújtott Máténak  s a tálcával, meg a csészével kitotyogott. Máté
kerekre meredt szemmel nézte, s várta, hogy az öreg különös viselkedését
szóvá tegye, mentegesse, magyarázza. De a művész cigarettát kotorászott
elő zsebéből és rágyújtott. A gyufa sercenése és fellobbanása térítette
magához a megdöbbent fiút. Aztán a vendég megint a zongorához
ült, Máté pedig a díványra. Körülbelül egy negyedórát játszott még,
aztán felállt, megköszönte a szívességet és a még mindig díványon ülő fiú
felé közeledett. Jó lépésnyire megállott előtte, s elkezdett beszélni:
- A bécsi  Páterben ráordítottam a csellistára: nem gis, hanem as-gis
Amint magyarázott, szeme fentebb siklott s meglátta a dívány tükrét.
Pillanatra elnémult, mintha el is sápadt volna. Aztán rögtön elpirult,
valami különös boldogság csillant meg fényes szemében és fellelkesedve
kezdett tovább magyarázni; jobb kezével élénken gesztikulál, miközben
bele-belepillantott a tükörbe. Aztán mind gyorsabban és gyorsabban
beszélt, valamivel közelebb lépett a dívánhoz, de már alig nézett Mátéra,
a tükörben figyelte magát. És mintha egy nagy zenekart látott
volna el utasításaival, hol harsogva, hol pisszegve rendelkezett. Némelykor
oldalra fordította fejét s úgy magyarázott, majd bal kezével kezdett
hadonászni. Mátét már észre se vette, csak a tükörnek beszélt mind
hangosabban és hangosabban, de már nem lehetett érteni, mit mond, összefüggéstelen
szavakat kiabált. Csak lábujjhegyen állt és magánkívül hadonászott.
Aztán egész közel állt a díványhoz és közelről nézte magát a
tükörbe.
Máté összezsugorodva ült és meredten figyelt. Aztán hirtelen elhatározással
felpattant.  A férfi  elhallgatott, ő is riadtan nézett körül, de
hamar magához tért. Még lihegett ugyan, de megköszönte a szíves vendéglátást
és elment. Máté jó ideig még mozdulatlanul állt, aztán bekopogott
a nénihez. Falfehér volt, amikor belépett; nem szólt semmit,
csak leült.
Másnap, ugyanabban az órában, a fiatalember  megint beállított.
Vidám volt és magabiztos. Ez játékán is észrevehető volt, nagyobb lendülettel
zongorázott s Máténak még jobban tetszett. De most alig gyakorolt
húsz percnyit, amikor felállt, a díványon ülő fiú elé lépett s mint az
azelőtti napon, hozzákezdett szónoklatához. Máté már nem ijedt meg,
inkább a kacagás visszafojtásával küszködött. Mikor ahhoz a ponthoz
jutott, hogy többé nem törődött Mátéval,, csak magának beszélt a
tükörbe, a fiú óvatosan felállt. Lábujjhegyen a zongorához ment, majd
hangosan lenyomott egy akkordot. Sanyi  elhallgatott. Nem jött zavarba,
felvette kabátját és sugárzó arccal sietve elbúcsúzott.
Ettől a naptól kezdve mindennapos vendége lett Máténak. Mind
jobban és jobban zongorázott és ezért Máté nem tartotta kellemetlennek
jövetelét. Mindig a díványra ült, hogy ne hozza zavarba. így aztán
mindennap megrendezte monológját.-------------------------------------------3
Egy délután Máté nem maradt otthon. Sanyi  azonban zavartalanul
bejutott a szobába. Már sötét volt, amikor Máté hazaérkezett és
beszédet hallott szobájából. Óvatosan nyitotta meg az ajtót. Ott állt mindennapos
vendége a tükör előtt élénken hadonászva. Bal karjával köröket
írt a levegőbe, s bozontos szemöldökét magasra húzta. A szobában rajta
kívül senki sem volt. Máté nem lépett be, hanem halkan behúzta az
ajtót és a néniékhez ment. Varróné és Öcsi pisszegve fogadták s mutogattak
szobája ajtaja felé. Máté intett, hogy tudja. Így aztán mindhárman
csendben maradtak és hallgatták Sanyi szavalatát. Semmit sem
lehetett érteni, mert csak összefüggéstelen szavakat kiabált, patetikus
hangon. Aztán körülbelül egy negyedóra múlva elhallgatott. Léptek
hallatszottak a szobából.
 Elment. A néniék még mindig csendben ültek.
Egyikük sem kacagott, inkább mindenkinek félelem ült szemében.

  - Mit jelentsen ez? - szólalt meg Máté
- Félek, az anyja sorsára jut a szerencsétlen - mondta Varró néni.

Aztán megint hallgattak.
Másnap délelőtt az öreg Feri  bácsi jött le az emeletről Mátéhoz
- Édes fiam, olyan hálás vagyok magának- kezdte beszédét.
- Hát azt miért, bácsi kérem?
- O, lelkem, hát hogyne volnék, az én egyetlen Sanyikám, amióta
ide jár, egész megváltozott. Köszönöm lelkem, hogy engedi gyakorolni,
lám most nem fekszik egész nap, megjött az étvágya is, olyan mozgékony
lett és Istenem, a tegnap este azt mondta, hogy még állást is vállalna.
Ezt nem engedem, minek fárassza magát, de maga az akarat, o lelkem,
be nagyszerű. Az utóbbi években sokszor hetekig fel sem kelt, csak feküdt
és szomorkodott. Nagyon hálás vagyok, igazán nagyon hálás vagyok - s
magához ölelte a fiút és arcon csókolta.
Zavartan mosolygott Máté de nem tudott megszólalni, csak amikor
az öreg kifelé tartott, akkor nyögte:
- Bármikor szívesen látom az ifjú  Csomós  urat. Igazán gyönyörűség
hallgatni!
A tükörről persze nem szólt.
- Igen, igen,  Sanyika olyan ügyes fiú - motyogta az öreg és
kilépett az udvarra.
A vendég pedig mindennap beállított.
December közepe lehetett, amikor egy délelőtt Varró  néni "országos
takarítást" rendezett Máté szobájában. Az ügyetlen bejárónő a
kefeseprű hosszú nyelével nem tudni hogy, de beverte a dívány tükrét.
Pozdorjává tört a metszett tükör s széthullott a szoba parkettjére, meg
a dívány zöld bársonyára. Csak a kopasz, festetlen deszka éktelenkedett
helyébe.
Varró néni és Máté jelentőség teljesen nézett össze.
- Mi lesz most?
Feszült izgalommal várták a délutáni látogatót. -A néni Öcsivel az
ajtóhoz húzott két széket s oda telepedtek le, hogy jobban hallhassák a
hatást. A rendes időben  Sanyika  meg is érkezett. Boldogan mosolygott,
hosszasan fogta Maté  kezét és leült a zongorához. Maté lábujjhegyen
osont a dívánhoz. Sanyi gyönyörűen játszott. Olyan mesterien
adta elő az Apassionatat, hogy Maté meg is feledkezett a tükörről.
Amikor befejezte és felállt, Maté  is magához tért, de szíve hangosan
kalapált. Sanyi  lehajtott fejjel közeledett a díványhoz, megállott az ülő
fiú előtt s hozzákezdett beszédéhez, merően nézett Matéra, aztán felpillantott
a tükörre. Ebben a pillanatban visszatántorgott, karját hátra
vetette és mintegy megsebzett állatnak, melléből hangos horkanás tört
elő. Halálsápadtan állt egy darabig, aztán egész testében remegni kezdett,
összecsuklott. Ráesett egy fotelre s borzos fejét mellére hullatta.
Nemsokára felugrott, rémülten körülnézett és kifutott a szobából. Maté
szintén felpattant a díványról s rohant az ablakhoz. Sanyi akkor már
az udvaron loholt.
Sötét este volt már, mikor az öreg Feri bácsi bekopogott Varrónéhoz.
Kereste a fiát.
Varróné elámult. Hát nincs odahaza? - kérdezte rémülten s hol Matéra, hol
fiára nézett.
- Jaj Istenem - nyöszörgött  az öreg - s köszönés nélkül kitipegett

Maté  csak napok múlva tudta meg "kollégája" sorsát. A főtéren,
fényes üvegű tükrös kirakat előtt fogta le két rendőr: ott is a egy láthatatlan zenekart vezényelt
hangosan irányítva a láthatatlan zenekart! hatalmas tömeg állt korulotte ,amíg a rendorok elvittek.