A valosag unalma

 A hajam nagyra nő

benne nő az érdem

akármit is nézek

csak magamat nézek.

 

Kis idő, nagy idő

egyformán lepereg 

fekve ha elalszom,

ébren, ha felkelek.

 

Utakon falakon,

tereken egyedül 

kószál a látásom

s magamba menekül.

 

Nyüzsögnek a formák

fájó szögletei

mindenkit szeret

ki önmagát szereti.

 

Éjszínű pocsolyák

mocskait hordozom

csillagok vérekkel

vérezik homlokom.

 

Szeretet, szeretet,

hol van az a jászol

ahol havas lennél

jó szívem havától?

 

Gyűlölet, gyűlölet,

kölcsön adták hitnek

csorbítják élét

már fényes késeidnek

 

 

Nincs száz ellenségem

nincsen egy barátom

másokban mindenhol

rácsomat találom.

 

S a világ magjában

engemet rejteget

Istenem , meguntam

mutass már egyebet!