Alkonyat

 Szemem véres, mint napok alkonya

lelkem fázik testem hegyén.

Álmom , a szabadság dús asszonya

virág népek dúlt mezején.

Gyatrák voltak szerelmeim, megaláztak

és úgy bolyongnak bennem

mint lelkei egy háznak.

 

 

 

Nagy voltam s kicsi lettem egyszerre

és olyan pici lettem én.

Így kergetőzik az élet vad szele

lánggal, kigyúlt fák tetején.

A lelkem csodákra tartogattam őrzőn

Kinyíltak a csodák

s most felajánlom könyörgőn.

 

Nem jut már pontosan az eszembe,

hogy hol őgyelegtem eddig.

Emlékszem, gyárra, lány sikolyára,

ki gépnél szőtte a semmit,

anyámra,kit szerettem , értettem nagyon

ám kihulltam érző öléből élő tárgyként vakon.

 

 

 

Nagy vércseppek már a rózsáim, 

de sikoltván is nyiladoznak.

A föld létünk melegítő gyolcs-inge

s úgy jövök mint pucér magvak

 esdeklőn,nem növök, alig járok nyőgve.

eresszetek,ó jaj, ássatok megint a földbe