Téli erdo

 Mindjobban érzem pihegő jöttét a percnek

Mely lehánt rólam mindent, amit felvett

A mezt s a mázat, amit ma még szokás

Hagyomány, balhit, gyöngeség viseltet.

 

Lepattogtatja lelkem húrjait is,

Mik arra kellettek, hogy lelkem hárfaként

Zenélve zengjen minden kicsi szélre

Ezentúl ennek már mind vége lesz.

 

Örök megújhodásban alakot váltva

Mez, s húr nélkül fogok állani már én

Mint lombjait elhányt, ős téli erdő,

Mely nappal hallgat a súlyos hó alatt,

 

Csak néha szürkület idején hangoskodik

Ha taposatlan belseje mélyén

Ordas ordítja, vontatva, éhét,

S ha zeng olykor éjjel nem ajzott húrokon zeng.

 

 

De zúg, s üvöltöz, jajong egész-maga

így löki fel hidegen, komoran,

A föld fájdalmát a hideg csillagokig

ahol majd biztos kezekben van.