Fenyőfa bánata

 Pusztultam volna el palánta-koromban:

Vesztem  nem  fájna  most  százszorta  jobban,

Olyan  megtört  vagyok  s  olyan  erőtlen 

Én  Istenem,  hát  én  csak  erre  nőttem?

Almom  volt,  milyet  csak  fenyőcske  érez

Lesz  koronám,  sudár,  szép  sok-sok  éves,

Most vége testem roncsolt, földre roskadt

Paraszt  lábak  durván  reám tapostak.

Sorsom -  ej,  kár  ha  véle  még  törődöm.

Hisz  nélkülem  is  megy  minden  a  földön.

Kár  még  az  is,  ha  mozdulok,  remélek 

Felállók  úgyis,  mindig van  :  Élet!