Edes Fiam

 Az  őszi  nap  szelíd  sugara  mosolyogva,  incselkedve játszadozott  Béres  Dénes  deresedő  fején. Nem  csoda,  ha  mosolyog,  nem  csoda,  ha incselkedik,  lám,  ez  a  deresedő  fejű,  napsütötte arcú  ember  szerelmes  ifjú  megilletődésével  tart csontos  kezében  egy  puha  fehér  kezet  s  remegő hangon  mondja:—  Ma  huszonöt  éve  .  .  .  Emlékszel  Klára?—  Te  sohasem  öregszel  meg   —  próbál duzzogni  az  asszony,  de  kézét  ott  felejti  abban az  erős,  abban  a  becsületes  kézben.—  Tehát  nem  emlékszel?  —  incselkedik Benkő  Dénes.  —  Ilyenek  az  asszonyok.  Pedig hiába  takargatjuk:  ma  huszonöt  éve  volt  az  el­jegyzésünk  .  .  .—  Amikor  én  tizennyolcéves  leány  voltam, —  vág  közbe  az  asszony  —  tehát  hiába  akar öregiteni.  Tizennyolc  meg  huszonöt  ——  Harminchárom  —  vág közbe most Benkő Dénes.  —  ügy,  úgy.  Mindenki  olyan  idős,  ami­lyennek  látszik.  Te  pedig  fiatal vagy,  Klára.  Fiatal és  szép.  Az  a  pár  ezüst  hajszál ?  így  még  szebb vagy  nekem!—«Mondom,  hogy  sohasem  öregedel  meg! Na,  bocsásd  a  kezemet.  Mit  szólna  a  leányunk, ha  igy  találna!•—  Ha  igy  találna!  Kéz  a  kézben  .  .  .  Cso­dálatos  egy  asszony  vagy  te,  Klára.  Ma  ép  oly tartózkodó   vagy,  mint  huszonöt  év  előtt.  Nagy leányod  van  s  még  mindig  leányos  a  természe­ted ..  .  Ámbár mit mondjak:  ez ejtett rabul  engem. Rabul  ejtett  örökre.  Már  a  leányunk  elevenebb. Mintha,  mintha .  .  .—  Azt  akarod  mondani,  hogy kacér?  Akkor nem  ismered  a  lányodat.  Ez  különben  végzete minden  férfiúnak:  sohasem  ismerik  meg  a  nőt  a maga  valóságában  .  .  .Mintha  e  pillanatban  halvány árnyék  lebbent volna  végig  az  asszony  homlokán.  De  Benkő Dénes  nem  vette  észre  ezt  az  árnyékot.   Hango­san,  egész  leikéből  kacagott.—  E  szerint  én  nem  ismerem  magát!  Ne feledje,  hogy  harminc  éve  ismerem.Nehéz  lépések  csoszogása  hallatszott  a  vén udvarház  garádicsán,  már  nyilt  is  az  üveges  ve­randa  ajtaja :  a  táblás  volt,  hozta  a  postát.—  Majd  máskor  folytatjuk  —  nevetett  az asszony  s  hirtelen  kiszabadította  a  kezét.  Benkő Dénes  szórakozottan  nézte  végig  a  levelek  borí­tékját.—  Magának  is  levele  van,  Klára.Az  asszony  kíváncsian  szakította  fel  a  leve­let,  a  kézírásra  nem  emlékezett.  Hosszú,  nyolc­oldalas  levél  volt,  nézte  a  megszólitást,  aztán  az aláírást,  belekezdett  az  olvasásba,  de  még az első oldalt  el  sem  olvasta,  hátrább  fordított,  majd előre;  össze-vissza  olvasta  a  levelet.—  De  érdekes  levelet  kapott!  —  szólt Benkő  Dénes.—   Szegény  Margit  . . .   —  sóhajtotta  az asszony.—  Igen,  ő.‘  Megkapta  az  ezüst'akodalomraa  meghívót,  arra  válaszol.  Igazán  csodálom,  hogy nem  ismertem  meg  a  kezeirását.  De  oly  kuszál- tak  a  betűi.  Milyen  izgatott  lehetett,  amikor  irta !—  Mit  ir ?  Felolvashatod ?Az  asszony  olvasta  a  levelet,  hangja,  keze reszketett.„Te   boldog  asszony,   te,   hát  csakugyan ezüstlakodalomra   hivtok  engem,  a   boldogtalan asszonyt?  Ne  vedd  zokon,  édes  lelkem,  de  nem lehetek  ott  azon  a  szép  ünnepen.  Ismered  a  mi boldogtalan,  siralmas  házaséletünket.  Húsz  éve már,  hogy  idegenekül  élünk  egy  fedél  alalt.  Én sohasem  éreztem  annak  a  példaszerű,  messze- földön  irigyelt  házaséletnek  az  üdvösségét,  minő a  tietek,  melyért  irigyeltünk  mindannyian,  a  te leánykori  barátnőid.  Jól  tudod,  hogy  az  egyetlen fiamért  viseltem  el  a  keserű  keresztet.   Ő  érette áldoztam  föl  ifjúságomat,  ő  érette szenvedtem  el  a keserű  megaláztatásokat,  csak  egyedül,  ő  érette éltem,  benne  volt  minden  reménységem,  ö  volt  s ő  a  büszkeségem.  Isten  meghallgatta  sürü  kö­nyörgéseimet:  Endre  elütött apjától,  komoly,  tiszta jellemű  ifjú  s  ma  már  szép  állása  van.  Hiszen ismered  öt,  gyakran  fordult  meg a házatoknál. Ah, édes  Klárám,  ha  szép  álmaim  valóra  válnának! Mert  ha  sejtésem  nem  csal,  ő  nemsokára  komoly kérőként  jelenik  meg  nálatok  .  .  .“Benkő  Dénesné  kiejtette  a  levelet a  kezéből. Arca  belesáppadt az utolsó  mondatba.—  Klára!  Mi  lelt ?  —  ragadta  meg  kezét ijedten  a  férje.—  Szegény  Margit sóhajtott  az  asz-szony.  —  Ez  a  szép  álom  aligha  válik  valóra.—  Nem  értelek  .  .  .  Pataky Endre . . .—  Becsületes,  derék  fiatalember, szép  állása van  —r-  folytatta  az  asszony.  —  Most  megyei  al­jegyző,  lesz  majd  alispán  is,  lehet  belőle  még fő­ispán  is,  de  a  leányunk  nem  szereti.Benkő  Dénes  naiv hitetlenséggel nevetett föl:—  Az  lehetetlen !Az  asszony  megütődve  nézett  az  urára.—  Igazán  nem  ismerek  reád.  Mi  van abban lehetetlen ?  Hol  van  az  megírva,  hogy  Ilonka éppen  Pataki  Endrébe  iegyen  szerelmes ?—  Természetes!  —  méltatlankodott  Benkő Dénes.  —  Pataki  Endre  derék,  kifogástalan  em­ber.  Szakmájában  sem  utolsó.  Szolid  az  életben, nem  adat  éjjeli  zenéket,  nem  duhajkodik,  ügyet­lenül  járja  a  keringőt  —  szóval  lehetetlen  belé- szeretni.  Csodálom,  hogy  megszerettél,  mert én is ilyen  fiatalember  voltam.—  Dénes!—  Ellenben  Szentpáli  Jenő  —  ugy-e,  lehe­tetlen  beléje  nem  bolondulni ?  Az  utolsó  szigor­lattal  ugyan  még  adós,  de  ki  tud  még úgy  kerin­gőzni,  mint  ő?—  Egy  hét  múlva  kész  lesz  az  utolsó  szi­gorlattal  is  —  szólt  csendesen  az  asszony.—  S  azután?  Ez  minden ?  Tudod-e,  mi következik  még  ezután ?  Hol  az  állás?—  Dénes,  csendesülj,  meg  lesz  az  is.—  Nos,  édes  Klára  megbocsáss,  de  ha  Pa­taky  Endre  eljő  .  .  .—  Te  azt  nem  fogod  tenni!  —  tiltakozott az  asszony  kétségbeesetten.  Az  én  leányom  nem lesz  boldogtalan  asszony!

        —  Boldogtalan !  Igazi  asszonybeszéd.  Tudja is  egy  tizennyolcéves  leány,  mi  a  szerelem.  A külsőségeket  nézi,  a  belső  érték  megismerésére képtelen.  Azért  vannak  a  szülök,  hogy  a  fiatal leány  szivét  helyes  útra  tereljék.  Később  aztán magamagától  jön  rá,  hogy  a  szerelem  nem  volt igazi   szerelem,  gyeimeki  ábránd  volt  az  egész  s áldva  áldja  a  szüleit.  .  .Az asszony  nyugalmat erőltetett magára. Meg­fogta  az  ura  kezét,  mélyen  a  szemébe  nézett:—  Az  Isten  szent  nevére  kérlek,  Dénes,  hall­gass  meg,  Ilonka  nem  gyermek.  Szeret  egy  ifjút, igazi  komoly  szerelemmel.  Ha  máshoz  erőltetnéd minden  komolyabb  ok  nélkül,  bizonyos  vagyok abban,  hogy halálba  kergetnéd  egyetlen  leányodat. Megértettél-e  Dénes?—  Minden  szavadat  értettem  eddig, ezt nem. Nem  is  akarom  érteni.  Jól  tudod,  hogy  sohasem volt  rokonszenves  nekem  Szentpáli  Jenő.  Eszes fiú,  de  könnyelmű.  Nyugodt  lélekkel  nem  tudnám rábízni  egyetlen  gyermekem  életét.  És  gondoltál-e arra,  hogy négy-öt év is  beletelik  még,  mig  Szent­páli  Jenő  megházosodhatik?  Láthatod-e  előre,  mi történik  ezalatt?A  kertből  édes  csengésű  nevetés csendült be a  nyitott  ablakon.  Ilonka  épp  akkor  libbent  végig a  virágágyak  közt,  nyomában  Szentpáli  Jenő.Benkő  Dénes  busán  legyintett  a  kezével:—  Hiszen,  ha  az  egész  élet  nevetés, ha játék volna  .  ,  .  Nem,  nem  —  fordult  hirtelen  a  felesé­géhez  —  ez  még  nem  férfi,  Klára.  Jenőnek  kellő formában  tudtára  adom —  Nem,  ezt  te  nem,fogod  tenni,  Dénes!  — riadt  fel  az  asszony  képéből  kikelten.  Az  én leányom  nem  fogja  átszenvedni  mindazt,  amit  én átszenvedtem !  Nem,  nem,  nem,  nem !—  Klára!  —  ordított   fel  Benkő   Dénes, mint  a  sebzett »vad.  Klára!  Még  egyszer!  Is­mételd !Az  asszony  erőtlenül  roskadt  le  a  pamlagra. Arcát  kezébe  rejtve  zokogott,  nem  tudott  ránézni az  urára.Benkő  Dénes  szilaj  dühvei  rántotta  el  az asszony  kezét.—  Nézz  a  szemembe.  Parancsolom,  hogy ismételd  a  szavaidat.—  Kegyetlen  vagy,  Dénes.  Ne  kívánd  ezt, megszakad  a  szivem.Összekulcsolta  a  kezét,  könyörögve  nézett az urára.  Benkő  Dénes  megtörtén  hanyatlott  le  a pamlagra :  ez  a  könyörgő  tekintet  leütötte,  mint a villám.  Végighasitotta  a  szivét  a  rettenetes  bizo­nyosság,  hogy  ez  az  asszony,  ez  az  imádott,  ez a  szent  asszony  szerelem  nélkül  lett  az  ő  hitvese.—  Hallgass  meg  hát,  Dénes  —  kezdette  az asszony  csöndes,  szakgatott  hangon.  Emlékszel, ugye,  hogy  apám  teljesen  tönkrement  ember  volt, amikor  te  a  házunkhoz  kezdettél járni.  Szüleimnek, testvéreimnek  tisztességes  megélhetéséről  volt  szó! Amikor téged  megismertelek,  akkor  már  szerettem egy  ifjút,  egy  tizennyolcéves  leány  tiszta,  szent szerelmével.  Ennek az ifjúnak  sem  volt  akkor még állása.  Apám  könyörögve  kért,  hogy  mentsem  meg a  családot.  Ha  előbb  látlak  téged,  talán  nem  lesz részemről  áldozat.  Becsültelek  akkor  is.  Rokon­szenves  volt  nekem  egész  lényed,  de  én  azt  az állástalan  ifjút  szerettem.  Lemondtam  róla.  Szivem titkát  eltemettem.  Feleséged  lettem.  Átkoztam  ma­gamat,  átkoztam  a  kegyetlen  végzetet,  hogy  szere-  nélkül  kell  hozzád  menned,  te  nemes,  te  be- csületesszivü  ember.  Ám,   mikor  csak  az   Isten látta,  sírtam,  átkozódtam.  Mig te csöndesn  aludtál, könnyekkel  öntöztem   párnámat.   Te  szeielmem leányos, szemérmetes tartózkodásnak vetted,  boldog voltál,  irigyelt ember voltál,  irigyelt  asszony  én  is, én,  aki'azt  hittem  akkor,  hogy  csak  egy  boldog­talan  asszony  van  a  világon  s  az  én  vagyok  .  .  . Aztán .  .  .  aztán  született a fiunk,  az  édes,  a felejt­hetetlen,  kit  ma  is  siratunk.  Te  nem  vetted,  nem vehetted  észre,  hogy  amikor  először  szorítottam keblemre  azt  a  kis  csöpséget,  akkor  szólalt  meg az  első  hang a szivemben:  a  szerelem  első  hangja ennek  a  csöpp  teremtésnek  az  édes  apja  iránt. Te  nem  vetted,  nem  vehetted  észre,  hogy  amikor a  gyermek  betegágya  felett  együtt  virasztottunk: amikor  kicsi  koporsójára  ráborultunk;  amikor  azt hittük  mind  a  ketten,  hogy  fejünk  felett  össze­omlott  az  egész  világ,  akkor  forrott  össze  az  én lelkem  a  te  lelkeddel,  édes,  becsületesszivü  uram!Ah,  nézzetek  be  a  vén  udvarház  ablakán, figyeljétek  meg  a  meggyötört  lelkű  ember  arcát, hogy  simulnak  a  komor  redők !  Halljátok  a  fel­szakadt  sóhajtást:  egy rémes  álomból  felszabadult ember  sóhajtása  ez!  Félig  öntudatlan  folytatja  a megváltó  beszédet  Benkő  Dénes:—  S  emlékszel-e,  amikor  én  halálos  beteg­ségemben  sínylődtem.   Amikor  te  kétségbeesett viadalra  keltél  a  halállal.  És  te  legyőzted  a halált. Te  nem  vetted,  nem  vehetted  észre,  hogy  az  én lelkem  meg  akkor  forrott  össze  voltaképpen  a tieddel.  Akkor  tudtam  meg,  mi  vagy  te  nekem, Klára.  Akkor  avattalak  téged  a  földön járó angya­lok  közé.  Akkor  suttogtam  először:  te  szent  asz- szony!  Az  a  csók  volt  a  legmelegebb,  mit  akkor kezedre  leheltem  .  .  .Hirtelen  megragadta  az asszony kezét,  hosszú csókot  lehelt  a  szent  asszony  kezére.—  Tévedtél  —  mondta  az  asszony  csendes megindulással  —  ez  volt  a  legmelegebb.Hanem  e  pillanatban  mi  történt?  Nyilt  azajtó,  csöndesen  kinyilt  s  félénken  hajolt előre  egy' kedves,  szőke  leányfej.  Szőke   leányfej  '  mögött megvillant valami  barnás árnyék,  gondolom,  Szent- páli  Jenő  árnyéka  volt  ez.  Állottak  egy  helyben, sem  előre,  sem  hátra  lépni  nem  tudtak,  mivelhogy földbe  gyökerezteté  a  fenséges   látomány.  Még mindig  ott  a  Benkő  Dénes  ajka  azon  a  puha kézen,  az  a  másik kéz  pedig gyöngéden  simogatja Benkő  Dénes  szürkülő  fejét.  Úgy elmerülnek  egy­más  leikébe,  hogy  csak  akkor  riadnak  fel,  amikor az  a  szőke  fej  közéjük  borul;  amikor  azok  a  kék szemek  esdve  tekintenek  föl:—  Tedd  rá  az  én  fejemre  is  áldott  kezedet, édesanyám.  Te  is,  édesapám.És  áll  az  ifjú  elfogódottan,  önkéntelen  össze­kulcsolja  kezét.. Es  szól  Benkő  Dénes:—  Jere  ide  te,  is  édes  fiam.