Hajnal-alkony

 Néma fegyvereit köszörüli fölötted a hajnal

halványsárga nyila csiklintja a cifra eget

gőzölög a sötétség s távolodik most indulatosan.

 

Piruló fák közt hajtja a szél az éji ködöt már

súlyos szárnnyal szállnak a göndör fellegek ott,

bár szállana így el az életed egyszer!

 

Barátod nézne utánad, mint csapkodsz az égi magányban,

és a síkos párába mosdatva meg arcát

kínzott lélekkel intene néha feléd.

 

S te köszönnél habzó, fénylő búcsúszóval

szavaid tiszta szelétől reszketne a fű s a magas part,

s hullámzani kezdne az erdő meg a mart..

 

Felhő lapul az égen,mint pecsét szöveten.

S árnyék tapad a fűben,mint moha a köveken

Óriás madár a táj,a csorgó holdban felragyog,

s ha mozdítja szárnyait,reszketnek a csillagok.