A szív

 A szív, a kérgesülten rég árván felejtő

ha visszarévedez még a múltba, ó be ritkán

mereng pirost-virágzó, nagy földi láza titkán.

Pedig fényben lihegve átizzó rózsaerdő

 

 

se nyithat több bimbót, mint velünk nyittatta hajdan.

E nyári erjedés dús kedvvel, vad ifjú mersszel

A csókot, mely kihajtott bolondfővel ezerszer,

S mégis, ha erre tér most szívem: csak mély avarban

 

halad. Más táj, hová ma mindig s mindegyre jobban

hontalanul s örök hű honvágyban visszadobban

órákba, hol pár csendes hó tiszta szót cserélve

 

talált kezünk két hűvös kapocs egymás kezére

s csak most tudom, hogy akkor egymásban fogództunk

Csak most hiszem, mi egymás kezével imádkoztunk.