Szotlan vagyok s kicsit levert,
— mily keserű tünet
— mellemen már sokszor hevert
e gyilkos rémület.
Jaj, szégyellem, így gyávaság
lenne elvérzenem
— s mint fuldokló a parti ág
után kap két kezem.
Egész bensőm úgy áhított
,elindultam feléd,
s most lám másnak világítod
felhőtlen kék egét.
Napként ragyoghatsz jóllehet
,én kísérőd vagyok
— de sötét lesz majd éjjeled
,ha holdad elhagyod.
Nem kértem sohasem kegyét
,míg éltem senkinek,
volt számítás és más egyéb
,mi visszatérített
utómból, — hogyha láttam itt
minden perc céltalan,
a sok lemondás megtanít
bolyongni egymagám
.Nyelvem eszemre hallgat
és nem panaszol sokat
— de belül minden ^ mint ütés
nyoma torzul s dagad.
Megbújok sebeim közé
a hajtott fák alatt
— s úgy várok, mint régen
Noé várta a zöld gallyat.
Megjegyzések