Ars Poetica

 Hadd ömöljön a szó tollad alól

s hadd fájjon, ha fáj

amikor beléd markol a szenvedés.

Olyan legyen versed,mint

a rózsa,mely vihar után

 virágzik.Téged acél keménnyé kovácsol

a vad indulat , s úgy

szökken ki belőled a vers

mint acélból a pattanó szikra.

Ha csordul szívedből a fájdalom

öntsd végtelen, lángoló sorokba

így enyhül a kín.

S ha víg kedved feszíti melledet

halkan pattogó ütemekbe öntsd

örömöd, hogy csillogjon versed,

mint remekbe öntött kehely

Olyan őszinte vagy ekkor, mint a csillag,

mely ha ideje eljött kigyúl

és kibomlik fénye az égen,

mint ahogy a te lelked is világítani kezd.

Ha csordul szívedből a fájdalom

öntsd végtelen, lángoló sorokba

így enyhül a kín

S ha víg kedved feszíti melledet

halkan pattogó ütemekbe öntsd

örömöd, hogy csillogjon versed,

mint remekbe öntött kehely

Olyan őszinte vagy ekkor, mint a csillag,

mely ha ideje eljött kigyúl

és kibomlik fénye az égen,

mint ahogy a te lelked is világítani kezd.