Levél a sogorhoz

 Neked írom én most, távoli jó sógor

szülőfalumból várd az új versem

akarom, megtörjön a néma igézet

szóljon a zengő húr s adjon új éneket.

 

Lásd, indul is már és rímbe készül a szó.

a "forma“ lett úrrá és nem a végtelen

áradás, a versek ritmusa, mely űzött

hajtott eddig, szállva a felhökön-égen.

 

Most furcsa borát szürcsölöm a rímnek

a szavak nagy búsan elém feküsznek

mint halott virágok ha dér csípte meg

jó faj, ez nem a régi családi féle vers.

 

A rímtelen, szabad s különös illatú,

mint a réti széna, mely olyan jószagú

és csak lassan döcög, néha csikordul

igaz falu-hozta, bársonyos harmatú.

 

De jó ez most, jó ez önkínzó kitörés

ez a nyájba-állás, visszás forradalom

aki már eleget állottam a csúcson,

most kell vezeklésül egy kis pihenés.

 

Rangos ruha helyett falusit veszek,

Leszállók a hegyről sáros úton megyek.

hol annyian járnak, én is énekelek

útszélén ölelek egy Krisztus-keresztet.

 

Mert lásd, csak ez marad végtére

mindenkinek:Isten s ami szent

csillagok, melyek örökkön élnek,

De mi lesz az emberből?Ma van

 

holnap nincs Csak elszálló lehelet

egy hulló falevél, mit lesodor a szél

por és hamu, egy maréknyi,az édes

szenvedő földből,drága kincsként.

 

Lám, versem milyen szomorúra tévedt

a sok félszeg rím se búsítson el Téged

én, aki repültem, szabad szárnyalással

levelet írtam most a rímes prózával.

 

Levelem megírtam egy tréfás délután

Messze el is küldtem vasárnapi postán

Te, ki ott élsz magad a hét dombok

hegyein,szeretnélek szívvel megölelni.