Fenykepedet nezem

 Képedet nézem egyre,

s a dús arany keretből néma gőggel

te is visszanézel,

mintha e keret is

méltón példázna téged

Mire vagy büszke,

mi az, ami páratlan tebenned,

s előttem felfedezhetetlen?

Ha gőgödre gondolok,szomorú leszek

mert hidd, oly múlékony e forma itt

mely nekem már semmi,

s neked még mindig:életnél többet ér

s elhagynál érte engem is

semhogy elveszítsd.

 

Ha levetkőznél sem lehetsz oly meztelen,

mint amilyennek én látlak itt,

s hiába takarod magad, lehull vállaidról

mivel dőreségem egykor hiún fölruházott

S egyszerre a sír mélyén látlak én,

szegény, szegény,ahol a vér s a hús

oly semmiség.

És nincs semmi,

már nincs semmi

a remény is semmiség 

s ja], ha így élsz

mi voltál míg éltél?

Nem több a pornál,mit felém fújt a szél.