Naprol napra oregebb

 Hogy napról-napra szomorúbb vagyok

Hogy ajkam körül mind-mélyebb a ránc

 S fejem, e gyorsan hervadó virág

S Hogy mind-mélyebben csügged lefelé 

S hogy bár az őszi dértől messze még

hogy bár az őszi dértől messze még

Holló-hajamban egyre-több az ősz

Okát már nem is kérdezem: miért

 

a szél fúj, víz, folyik, hő- fűt, hűt a hó,

S az én lelkem, szomorú mindhalálig 

A bánat már az életem mikéntje

Mint halnak a víz, csillagnak az éj,

Fában életnedv, gyümölcsben az íz

A ráma, melyből nem lép ki a kép

Mert kép és ráma eggyé egyesült.

 

Mintha szobrászkodó szép isten mester

Belőlem gyúrná a Szomorú-szobrot

bár mintha bánat-öntődében volnék 

egy életemmel tárt agyag-modell

s belém formába ömlene sok bú,

hogy egyre teltebb s egyre súlyosabb

legyen a bánat- ólomtól az életem.