Elmúlt az éj,
kakasszó zsong.
Némán látjuk
egymást viszont.
Ház nem feszült kettőnk között
az utca nem nyílt szélesen,
szavam a szélben ringó falevél
az idő, az én lélegzetem
Rejtély, amit magam sem értek
kezem kezed körül bilincs.
az ég egy mindennél fehérebb kör
s vége nincs.
|Vilhelem Margareta|Hívtalak s te jöttél.
Szem ed meglobbant, derekad meghajlott
az ébredésben, amikor
felédkarolt poláris ellened:
Én.
Nem is gondolkoztál.
Nem is sóhajtoztál.
Nem láttam benned a világot.
Tikkasztó, piros fény voltál,
meleg, zsibbasztó fény,
am ikor átöleltem derekadat
s magammal hívtalak.
Odakinnt hullott a hó.
A nap mosolygott.
Az em berek bújtak előle.
Mi ketten kályhához ültünk,
egymás mellé.
A tűz duruzsolt.
Mi kacagó szemm el esküdtünk
a hideg ellen.
. . . Forró vagy. Én is az vagyok,
ölelj. Én is ölellek.
Dobog a szíved. Az enyém is dobog.
A tieddel egyszerre dobog.
Ereidben lüktet a vér. Az enyémben is
lüktet, együtt a tieddel,
mindig a tieddel. ..
/
- 6 2 -
Megjegyzések