Ha beszélnék
oly messzire, mint halk sóhajom,
ha lépkednék szökkenés lenne
szentségemtől messzire vinne.
Ha simogatnék, kezem megbénulna
arcodon maradna édes nyoma,
ha csókolnék, csupa vad szilajjal
szájad káprázna, mint egy csoda.
Úgy vágtatnék vadul, éhesen,
csodája önmagamnak lennék
és fújnék lángot jobbra-balra,
mint űrben a csillag, veszélyesen
rá esnék a te csillagodra.
Néha kemény daccal volnék tele
bölcsességem félre tenném
és kezedet elereszteném ma
s életünknek kócos kusza dala
szállna könnyekkel, megsiratna
és simára domborulna örökre
az idők szava,holnap vagy ma.
De nem lesz, se ma, se holnap,
az idő megmutatta fehér fogát
széttépte a zilált álmaink kócát
mik még gubancban lázadoznak.
Megjegyzések