Hasztalan menet
folyton dicsérünk kuszaságot
nyugtalan életünk földi lazulás
szép emberi érzelmek elhervadás.
Kivilágosodnak tükör szemeink
türelmesen az irgalmas Világra,
de nem dicsérhetjük ősi diadallal
büszke testünk már csak sorvadás .
Arcunkon lágyan torzul a mosoly
széltől kiszáradt cserepes ajkakkal
bölcs Világról értelmet álmodunk
de csak ostort fog ránk a szeles vihar.
És mindennek megvan a lényege
cselekedetteink oly kárörvendőek,
jut is marad is az emberi jóságból,
kígyó módra csúszik-mászik az élet.
Szemeink íriszében harcunk démonjai
bölcsebbek,mint minden szent érzelem,
s ki tudja látjuk- e még el nem ért jövőt
ha közöttünk a szavak már erőtlenek.
S majd testünk fecsegi léhaságaink
fennkölt beszédeink már érthetetlenek,
diadalunk már csak csalfa kuszaság
és megborzadunk ha mások is értenek./W.B.
Megjegyzések