Egy szomorú férfihoz

 Mint szomorú fa süppedő tetőn

magadban állsz, és úgy hull szép szavad

mint a száradt levél, amely forog

forog, amíg csak földet ér.

 

Szél pengeti a messzi bokrokat

zörgő szekéren robog az idő

amerre jár, felporzik a világ

s a sűrű ég gyorsan fakul.

 

Már bevallhatod: rossz volt életed,

mert céltalan volt és keserves is

orvul terített le egy ragyogó napon

nincs mihez kezdened,

 

így jártak mind, akiket szerettél

miért lenne hát a te sorsod különb?

A vénülő világ sodrában élsz

s láthatod, hogy duzzog az idő.

 

Diadalmas madarak húznak el

fejed fölött, és nőni kezdenek

a szép hársak halálos árnyai

mert már erősen-közeleg az ősz.

 

Még állsz, de sorsod a földre lever

majd, mint kín a sebesült katonát,

aki vérzik s a piszkos földbe mar

fénylő és tiszta fogával.