Onarcképem

 Arcomon ég a tenger bús égi láza,

Szemembe fagyott millió néma könny

Fejem a gyász a föld felé alázza

Szám vonalán már kísért a közöny.

 

Hátam a gondok zsákjától hajlott

És alakom, vékony, torz gondolatot

hoz faggyal körém, mely sóhajoktól hangos!

Hol a jókedv, a röpke gyors táncok

Hol a boldogság karcsú, kék madara

Hűlt fészkét is elhordta tán a szél.

 

Úgy tűnik néha, zeng felém méla hangja

De ha kergetem, villám szárnyra kél

Lelkem házában örök némaság él 

Mosoly gyöngyöm szétgurult padlóra 

Szent zokogásom elmerült a sárban

S a szerelem fáradt mosolyba fulladt.

 

A kenyerem, a halál sóvárgása

S a könnyek sója ízesíti meg,

A nappalom naptalan ború násza.

Az éjszakám robotban didereg.

Gúny csalánjából szőtték a ruhámat,

Nyöszörgő deszka durva asztalom.

Keresztfából ácsolták rá a lábat

És nyughelyem a világfájdalom.

Lelkem házán panasz lett már a gazda.

Garázda gazda, rossz sáfár, hamis

Rongyos a ház. Bedőlt palánkja, kazla,

Lemállik színe, dísze, máza.

 

Küszöbén gyom.

Tört ablakán korom,

Zárt ajtaján férfi kéz sose kopog

Bent szétfoszlik az ifjúságom árnya

Remenységem.

Elhagyott kincs a pókhálós sarokban.