Szaz elcsokolt tavasz

 Rinyílt  a  szívem  fehér  virágkelyhe

s  a  tavasz  elé  ujjongva remeg 

Harmatos,  hűvös,  hajnali  sugárban

Valaki  nézi  s  mondja    búsan,

Hogy  neki  többé  nincsen tavasza.

Aztt  mondja  sorsa  örökös  didergés,

az  útitársa  bús,  hideg  magány.,

s  az  örök  telet  megváltásként  várja,

Ha  megbűnhődött,  amiért  könnyelműn

Eltékozolt  száz  virágos tavaszt.

Amíg  beszél:  valami  zokog  bennem 

mertt  selyempuha  érintésemet

hideg,  közömbös  ujjak  viszonzák

 szívemre  száll,  gyötrő  emlékezéssel,

Száz  ferfikezben       ellobbant  tavasz.

 

És  sorvasztó  láz  lüktet  az  eremben.

Halavány,  tiszta,  hűvös  ajkamon

Tűzlángos  mámortakaró  szövődik 

 És  kínoz,  fáj  a  szívem  gyökeréig

Száz  ferfiszajon elcsókolt  tavasz/.

De  könnyes,  fázós,  bűnös  útja  mentén

lelkem  mégis  híven  követi

 Halálos  vágyu,  féltő  szerelemmel

egetostromló,  babonás  imával

vezekel  érte,  hogy   tavasz  legyen.