Hasztalan

Minap sietve suhantál el mellettem
lehajtott fővel,
talán bánt a magány, vagy félsz tőlem,
mert visszakérnélek,
már nem nézek szemedbe oly rég,
ne félj, ne kerülj,
csak szemed tiszta csillogó kékjével
pillantsál felém,

s ne húzd mélyen kalapod homlokodra,
mert ismerem járásod,
csak köszönj bátran, intsél felém,
tekintetem nyugalom,
vallomásom halk szavak bősége,
de néha habozok,
megbocsájtottam régen, csendesen
és titkosan üzentem,

mi nem jutott hozzád sohasem,
miket édesen rebegtem,
most már csak fáj, hogy simogattam
régen szerelmed,
s vártam kinyújtott karod örömét,
bársonyos csókodnak kegyelmes
bőségét.