Ami csak volt

 A leheletét még arcomon érzem

O , hogy lehet, hogy ez a pár csodás nap

Letűnt örökre s elveszett egészen. 

Ez oly titok, mit senki meg nem ért

És túl-keserves kis panaszkodásnak,

Hogy minden jött és semmiségbe tért.

És túl-keserves kis panaszkodásnak,

Hogy minden jött és semmiségbe tért.

S hogy Énemet, mely hirtelen suhant.

Egy kis gyerekből át e testbe, miért

Csodálom, mint egy árva társtalant?

Meg aztán hogy már sok száz éve élek.

S holt őseim, kiket lezárt a hant

S a szemfedő, mint én- hajam, enyém

Mint én-hajam oly titkosan enyém.

Az órák ! míg szemünk leréved ottan

Kék tengerekre és a nagy halált.

Megértjük szépen, könnyen és nyugodtan.

Mint nagy szemű és halványabbra vált

Kis lányok, kik didergőn megremegnek.

És érzik, hogy az élet most ered meg.

S testükből átfolyt  fájdalmatlanul

Füvekbe, fákba s bágyadtan nevetnek,

Az álmokkal vagyunk mi egy anyagból.

S szemét az álom épp úgy nyitja fel,

Mint kis fiuk cseresznyefák alatt, hol

A lomb közül halványan útra kel.

A telt aranyhold, át a nagy-nagy éjen

Halk álmaink igy szállnak néha fel.

Itt vannak, élnek, mint gyerek szemében.

A víg mosoly, de nem kisebbek itt

A holdnál, hogyha fölszáll és le mélyen.

A lelkünk titka nyitva van nekik.

Mint szellem ujjak zárt falu homályon

Úgy élnek bennünk hosszú évekig,

És egy e három: ember, tárgy meg álom.