Sorok a mulandóságról

 A leheletét még arcomon érzem

O , hogy lehet, hogy ez a pár csodás nap

Letűnt örökre s elveszett egészen ?

 

Ez oly titok, mit senki meg nem ért

És túl-keserves kis panaszkodásnak 

Hogy minden jött és semmiségbe tért.

 

S hogy Énemet, mely hirtelen suhant

Egy kis gyerekből át e testbe, miért

Csodálom, mint egy árva társtalant?

 

Meg aztán hogy már sok száz éve élek

S holt őseim, kiket lezárt a hant

S a szemfedő, mint én- hajam, enyémek

 

Mint én-hajam oly titkosan enyémek

Az órák ! mig szemünk leréved ottan.

Kék tengerekre és a nagy halált

 

Megértjük szépen, könnyen és nyugodtan,

Mint nagy szemű és halványabbra vált

Kis lányok, kik didergőn megremegnek.

 

S kiket egy alkony épp szívén talált.

 

És érzik, hogy az élet most ered meg

S testükből átfolyt fájdalmatlanul

Füvekbe, fákba s bágyadtan nevetnek,

 

Úgy, mint egy szent szűz, hogyha vére hull.

 

Az álmokkal vagyunk mi egy anyagból,

S szemét az álom épp úgy nyitja fel,

Mint kis fiuk cseresznyefák alatt, hol

 

A lomb közül halványan útra kel

A telt aranyhold, át a nagy-nagy éjen

 Halk álmaink igy szállnak néha fel.

 

Itt vannak, élnek, mint gyerek szemében

A víg mosoly, de nem kisebbek itt

A holdnál, hogyha fölszáll és le mélyen.

 

A lelkünk titka nyitva van nekik 

Mint szellem ujjak zárt falu homályon

Úgy élnek bennünk hosszú évekig

 

És egy e három: ember, tárgy meg álom.