Világítani magunkban

 Most aztán gyönge kis tollam

Nehéz-bús szóval vigyél hírt rólam,

Hogy itt élek-éldegélek

A vak föld és világ felett.

 

Erdőnek, szabad mezőnek,

Álmodója voltam csillagfénynek

S a bércek, csúcsok, nagy hegyek

Sugárban, dalban fürödtek.

 

Most e komor égbolt alatt

Lelsz-e te szegény reménysugarat?

Minden ott maradt oda át

Fa, erdő, csillag és virág.

 

Múlt, Jövő, Népek, Világok

A lelkem mint bús tenger háborog.

Uj világ, új sors, új ember

Magam életén kezdem el.

 

Magam munkája-küzdése

Lesz az időnek szellem-vetése

Az út, amerre haladok

Zengnek, zengnek testvérdalok.

 

Mindig új, mindig kezdeni.

De nekünk e sorsot kell tölteni

A vak időben, században

Világítani magunkban.