A küszöb

 Ablakívek mögött

nézem a küszöböt

léptek és bús robot

súlyától kikopott.

 

Régen szép tiszta volt

fehérre felsúrolt

töréseknél sima,

akár a ház maga.

Ma már csak lom, nem ék,

távozott nemzedék

itt maradt bélyege

enyészet födte be.

Lábak vájták ki 

és most vásott süppedés

jelzi a küszöböt

bús ajtófák között.

Apámnak őseit

Látom bevésve itt

kik távol, névtelen,

pihennek oda lenn,

 

Jöttünk és elmegyünk

titok lesz életünk

ám, mégsem nyomtalan

a szélnek is nyoma van.

A szélnek is nyoma van,

sziklás hegyoldalon

amint beléje vés,

csak ennyi, semmi más.

 

Épp így az emberek

nyomát nem őrzi meg

csupán egy tört küszöb

és semmi, semmi több.

 

 

 

 

.