Szomoru szonett baratomhoz

 Már felnyúlnék az élet aranyához

hajszolt magam, aki eddig elárvult,
buja szemmel a csillagokra bámul
s nem közeledett máshoz, sem magához.

Becéz a nap, a sorsom már nem átkoz
most kráteröble forrongón kitárult,
égnek zúdítja mélye kincsét s a múlt
lélekkel térek meg a szeretett férfihoz.

De a halál épp belemar karunkba
láz surran be bíborló álmainkba
míg kaput-nyitni tékozlunk erőt.

Mire meglátnám már a délelőtti
vad csorda módra dübörög a munka
és ott tipor el a kapu előtt.