A levél

 Ismét távolodsz, ismét elhallgattál

vigasztaló szóddal,

de, pedig de várom azt a kis leveledet

 ezer könnyel, csókkal!

Tudom, hogy nem szeretsz, de miért mutatod,

 miért kábítod szívem?

Ez a foszladozó halvány remény-fátyol,

ez az álomvilág, lásd: ez nekem minden!

 

Nem is kívánok én, lásd, te tőled semmit,

nem kérlek magamnak,

maradok örökké magányos vándora puszta sivatagnak

a te szereteted csak az egyedüli zöld oázis rajta

mely még fáradt lelkem úttalan útjain

zúgó viharain tova menni hajtja.

 

 

De hát emlékezzél arra a magányos

 szomorú leányra

aki hoz megint mosolygást, derűt, napsugarat

néma világába

írd meg, hogy szeretsz még, hagyd a bánatomat

egy kissé feledni

hagyd meg nekem azt a balgatag hitet,

hogy tudnál meg egy kissé, egy kissé szeretni.