Noveny asszony

 Valamikor  nekem  is  volt  szívem  mint  nektek.

sokszor  oly  túláradó  volt 

hogy  vasmarokkal  kellett  leszorítnom,

hogy  ki  ne  fröccsenjen  a  felpezsdülő  vér.

Valamikor  sikolyaim

mint  cikázó  aranynyílak

hasítottak  az  égbe

.valamikor  én  is  szárnyra eresztettem

álmaim  fehér  galambjait

mint ti,s     maradtam  egyedül,

Mert  mindent,  ami  szép  volt  bennem

széles  ívben  röpítettem  szárnyra

de  most  összefonódtam

földdel  és  mohával.

Győngyházhúsom  elfoszlott  rég.

de én     vagyok  a  zsenge  új  hínár

mely  csendesen  ered  a  nap  felé

a  mélységekből.  Es  én  vagyok

a  gyökerek  kínzó  vágya.

,Új  feltörések  kínjában  vajúdó

nyirkos  föld-álom.

O,  még  egyszer  felszakadni

lüktető  csiráimból  felpattanni

utat  tapogatva  a  nedves  meleg  sárból

Az  örök  fény  hívó  dala  felé!

Csak  egyszer  fúrni  át  a  mohák  lágy  szövevényét

s  liliommá  érve,  dárdázva  szökkelni

fel,  fel  a  napvilágra!  Részegen  nyilni  meg

a nap szerelmének

s  széttárult  kehellyel  inni  magamba

  fényes,  végtelen  eget

,

 

,