Egy parki séta meséje

Szerettem volna akkor közelednem
amikor még csak megkísértettél
de arcomon fura mosoly merészelt
szemeim furcsán feléd tekintett .

Felhős nap volt, szürkült a nézésem
és nem tudtam nevetsz felém nézve
minden lépesemre, kis apró neszre
áradt belőled tested melege.

Vontatóan beszéltél, talán furcsán
meséltél összevissza hebehurgyán,
kezedben napszemüveged figyelte
tűsarkú cipőm kopogását nevetve.

Égszínkék ruhámban ,repdesve
nyakamon díszítő elemek nélkül
szégyelltem státuszom melletted
hamisan én is a cipőmet néztem.

Már várom a holnapot érdekkel
ugyanott sétálok a parki téren
cipőm már nem kopog,ma csendesebb
de hallgatná humoros beszéded.

Véletlenek, talán egyszer jönnek
hirtelen, mint a vad orkán szelek
nem találtak más vidámabb helyet
nekünk, kik egymást méregette.

Kevés ésszel meggondolatlanul
nógatnak csodák sorstól kapottak
elnézőek, s figyeltem ,sokasodnak
és hirtelen ott voltál, zavartan.[W.B.]